A környezetszennyezés olyan, mint a hétfejű sárkány – hiába győzi le az emberiség az egyiket, a többi csak még ádázabbul támad. Erre remek példa az ózonlyuk: nemrég kiderült, hogy 2050-re teljesen begyógyulhat, köszönhetően a kormányközi intézkedéseknek, a hurráoptimisták pedig már azt vizionálják, hogy a globális felmelegedéssel is ilyen könnyen elbánunk majd. Hát nem.
Fotó: Manuel Cohen / Europress/AFP
Négymillió négyzetkilométer – ennyivel csökkent 2000 óta az Antarktisz feletti úgynevezett ózonlyuk kiterjedése. Az ózonréteg erősen elvékonyodott része tehát gyógyulni kezdett. Tudósok előrejelzése szerint a teljes „felépülés” 2050-re várható, mindez pedig többek között a BBC-nek az ezzel foglalkozó német Alfred Wegener Intézettől nyilatkozó Markus Rex szerint annak köszönhető, hogy a világ országai az 1980-as években megegyeztek az ózonkárosító gázok kibocsátásának csökkentéséről. Megszólalt Susan Solomon kutatásvezető, aki az ózonlyuk betömésére hivatott montreali kezdeményezések alapján készült jegyzőkönyv egyik szerzője. Szerinte
„a tudósok megmutatták az ösvényt, az országok és az ipari szereplők pedig ráléptek arra, a világ pedig jobb hellyé vált. Ez egy csodálatos dolog.”
Nem vitás: komoly eredményt értünk el. De az egyre fenyegetőbb éghajlatváltozáshoz képest mégis egy egyszerűbb és könnyebben kezelhető problémát oldottunk meg – mondta az MNO-nak Botár Alexa. A Magyar Természetvédők Szövetségének éghajlatvédelmi programfelelőse nem akarja elvitatni az 1987-es montreali jegyzőkönyv jelentőségét: mindössze két évvel azután, hogy észrevették az ózonréteg elvékonyodását, valóban megegyeztek és lépni is tudtak a világ államai, vállalva a problematikus halogénezett szénhidogének (CFC) termelésének visszafogását, felhasználásuk betiltását. A főleg hűtőberendezésekben és dezodorok hajtógázaiként használt klór- és fluorvegyületek a légkör 20-30 kilométeres magasságába, azaz a sztratoszférába jutottak, ahol az antarktiszi jeges felhők jégszemcséi a mínusz 80 fokra hűlő levegőben megkötötték. A tavaszi enyhülés alkalmával pedig a vegyületek reakcióba léptek az ózonpajzzsal, lebontva annak molekuláit. A probléma az Északi-sarknál is jelentkezett,
a védőréteg vékonyodásával pedig a bőrrák kockázatát megnövelő UV-B sugárzás is felerősödött.
Egyébként nemcsak az ember rombolja az ózonpajzsot, hanem például a magas kéntartalmú anyagokat a légkörbe juttató vulkánkitörések is. Chilénél például 2015-ben hasonló ózonréteg-elvékonyodás jött létre egy vulkánkitörés nyomán, mint amilyen a pólusok fölött van telente.
Az emberi behatások gyors felismerését ugyanakkor gyors intézkedés követte, az 1987-ben megkötött egyezmény pedig – a rendszer tehetetlenségének, azaz a káros anyagok lassú lebomlásának ütemében – végül, ha évtizedek alatt is, de sikerrel fogta vissza az ózonlyuk növekedését, sőt a gyógyulás is megkezdődött.
Könnyű győzelem
Mindehhez azonban elég volt néhány, egyébként gazdaságosan és könnyen helyettesíthető vegyületet kivonni, azaz az egész problematika egyszerűbben kezelhető volt, mint a napjainkban fenyegető éghajlatváltozás, amely az üvegházhatású gázok túlzott kibocsátásának köszönhető. Az ózon védelmében például csak az ipar egyes szegmenseinek kellett átállni, összességében a világ gazdasága ezt alig érezte meg.
Az üvegházhatású gázok, amelyek a fosszilis energiahordozók elégetéséből származnak, azonban kapcsolatban állnak az energia- és élelmiszer-termelésen át a különféle műanyagok előállításáig gyakorlatilag bármilyen ipari tevékenységgel, nem is beszélve a közlekedésről.
Vagyis a mindennapi életünk részeit kellene elhagynunk, átalakítanunk.
Így bár már 1997-ben megszületett a kibocsátáscsökkentésről szóló kiotói jegyzőkönyv, azóta is egyre több káros gázt eregetünk a levegőbe. A politikusok ez esetben nem sietnek ráugrani a tudomány által kijelölt ösvényre, és sok volt kezdetben a szkeptikus is. Előrelépés volt a párizsi klímamegállapodás 2015-ben, amely kimondja, hogy 2100-ig 2 fok alatt kell tartani az átlaghőmérséklet-növekedést az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésével. Egyelőre azonban az egyes országok vállalásai nem adják ki ezt.
Az is igaz emellett, hogy a fejlett nyugati államok az 1700-as évek közepe óta bocsátják ki a káros gázokat, ehhez csak az utóbbi évtizedekben csatlakoztak a gyorsan fejlődő országok, mint például Kína – sokszor a nyugati gyárak miatt is növekvő – kibocsátásai is. Nehéz azt mondani a szegénységből szorgos munkával éppen hogy kilábaló kelet-ázsiai országnak, hogy ne ugyanazt a szennyező utat járja be, gyarapodó polgárai pedig ne ugyanazt a fogyasztói társadalmat építsék, mint a nyugatiak. Hacsak nem sikerül jól felfogott érdekükben rájönniük arra, hogy a globális katasztrófa megelőzéséhez a gyorsan fejlődőknek is vissza kell fogniuk magukat. Kérdés, hogy a környezetvédelmi politikák fontosságára csak az utóbbi időben eszmélő kínai vezetés például felismeri-e, hogy saját jól felfogott érdeke is a károsanyag-kibocsátás csökkentése, vagy hogy a gazdag nyugati országok mennyiben adnak technológiai és anyagi segítséget ehhez a gazdasági szerkezetváltáshoz. Egyébként Párizsban 100 milliárd dolláros célpénzt határoztak meg erre évente, globálisan.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
