A második világháború után a mocskos kommunisták próbálták meggyűlöltetni a nemzettel azokat a kötelességüket teljesítő katonákat, akik egy vesztes háborúban a vörösök ellen harcoltak.
A céljukat természetesen itt sem érték el, de sokkal rosszabb történt végül. Azt tudták elérni, hogy kollektíven elfelejtettük a katonáinkat. A kommunisták operetthadserege pedig csak arra volt jó, hogy a bolsevizmus embertelenségét ötvözze a Horthy hadsereg feudális bajtársiatlanságával.
Szinte semmit nem kellene eltanulnunk az amerikaiaktól, de azt az egyet biztos, ahogy a katonáikkal és a katonáik családjával bánnak. Ott ugyanis a katonák megkapják a hősöknek járó tiszteletet. Ez Magyarországon is természetes szokás volt, a Szabadságharc katonái, az Első Világháború obsitosai megkapták ezt a tiszteletet, ha a szükséges anyagi megbecsülésre az országnak nem is voltak meg az eszközei.
Mert minden normális társadalomnak szüksége van katonákra.
A Magyar Honvédség négy katonája halt hősi halált pénteken a háborúban. Balázs Ádám őrmester, Juhász Attila főtörzsőrmester, Kozár Gábor szakaszvezető, Rózsa Nándor főtörzsőrmester. Továbbá súlyosan megsebesült Tóth Péter főtörzsőrmester, akinek sok szerencsét és jobbulást kívánunk. Láthatólag ez nem váltott ki különösebb reakciót, sem a foci-nemzeti érzülettől áthatott lakosságban, sem azokban, akik egyébként olyan érzékenyek bármely kisebbség jogaira. Az ország, a nemzet érdekében életüket kockáztató katonák természetesen nem tartoznak ezekbe a csoportokba. Azok, akiknek azért legalább érzelmi szinten van valami köze a nemzethez teljesen más okból nem vesznek tudomást arról, hogy vannak veszteségeink.
Az első világháborúban több mint félmillió magyar katona halt hősi halált. Felfoghatatlan szám, a háború után szinte minden magyar családból hiányzott valaki. Dédapám két bátyja esett el csapattisztként a fronton. Tartalékos tisztként, szakasz és századparancsnokként, kivont karddal rohamot vezetve.
Attól, hogy nem szeretjük a háborút, hogy gyűlöljük, az attól még létezik.
A háború pedig nem térhez és időhöz kötött, bármennyire is szeretnénk. Bármikor felbukkanhat és vannak helyek, ahol örökké ott van. Minden fel nem robbant bomba háborút jelent a lehetséges robbanás hatósugarában. Magyarország háborús övezet marad mindaddig, amíg az utolsót nem hatástalanítják, és a tűzszerészeink minden munkanapjukat háborúban töltik, a családjuk minden egyes nap tudja, hogy a fronton vannak.
Nem lennénk biztonságban tűzszerészek nélkül. Attól, hogy nekünk normális embereknek eszünkbe sem jutna tűzszerésznek állni és számunkra felfoghatatlan és érthetetlen motivációk kellenek ahhoz, hogy valaki naponta kockára tegye az életét, attól még ezek az emberek hősök. Ahogy azok a tűzoltók, a rendőrök is sokszor.
Nem bánunk jól a katonáinkkal. Biztos nem fizetjük meg őket rendesen, de ezt némileg menti, hogy szinte senkit nem fizetünk meg rendesen. De a tisztelet hiánya borzasztó. A megértés hiánya ijesztő. Az a távolságtartás megalázó, ahogy azokhoz viszonyulunk, akik az örökre békésnek gondolt, jóléti világocskánkban lényegtelennek gondolt feladatok elvégzését vállalják.
Meghaltak, biztos nem volt szerencséjük (minek mentek oda), rosszul voltak kiképezve (gyorsan rúgjunk egyet a kormányba is), figyelmetlenek voltak (az ő hibájuk). Fel sem merül senkiben, hogy ezt muszáj megcsinálni valakinek. A világunkat az ilyen muszáj feladatok működtetik és nem a dizájnerek, látványtervezők, marketingesek, jogvédők.
Egy országnak kellene hálásnak lennie, kifejeznie részvétét minden katona családja felé és biztosítania arról a tűzszerészek közösségét, hogy tisztában vagyunk az áldozatvállalásuk súlyával és büszkék vagyunk rájuk. Ahogy ez megjár egyébként minden katonának. Mert a pénz semmit nem ér tisztelet és részvét és a teljesítmény elismerése nélkül. Szükségünk van katonákra, de a katonáknak is szükségük van ránk.
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
