Az EU saját biztonsági doktrínáját is úgy fogalmazta meg, hogy az nagyjából kikerülje a NATO illetékességét, és inkább kiegészítse azt. Ebben a szerepmegosztásban – nemcsak Európában, hanem a globális színtéren is – Amerikáé lett a kemény hatalom, az EU része pedig a puha (nem kizárólagosan, de jellemzően). Ami a katonai költségvetésekben is megmutatkozik: amennyit az Egyesült Államok a hadseregére költ, az nemcsak bármely nagyhatalom katonai költségvetésének, hanem az európai országok összesített hadi kiadásainak is a többszöröse.
Amerikai vélemények egy része egyenesen potyautasságnak minősíti, hogy bár az EU összesített gazdasági ereje meghaladja az amerikait, biztonsági kiadásokra kevesebbet költ – éppen az amerikai védőernyőre támaszkodva. (Hogy ez a vélemény mennyire nem periferikus, azt jól mutatja, hogy az amerikai elnökválasztás egyik esélyese, Donald Trump is megfogalmazta ezt a maga keresetlen stílusában.) Mindezzel együtt is igaz volt: Európa két legnagyobb katonai hatalma, az Egyesült Királyság és Franciaország (az a két ország, amely nukleáris fegyverrel rendelkezik, és az ENSZ BT-nek is állandó tagja) erős horgonyként kötötte össze a NATO-t és az EU-t. Ebből a kettőből most az egyik kiesett.
Geopolitikailag is érdekes helyzet áll így elő: a NATO szinte bekeríti az uniót azokkal az országokkal, amelyek az észak-atlanti szövetségnek tagjai, az EU-nak viszont nem. Nagy-Britannia e tekintetben Törökországgal és Norvégiával került egy csoportba. Kérdés, hogy ez mit jelent a kontinentális Európának.
Az egyik lehetséges válasz az, hogy a német–francia tengelyre alapozva az EU saját parancsnoklású közös fegyveres erőt hoz létre, amely legalább európai szinten összemérhető az amerikai katonai jelenléttel. Nem azért, mintha bármi fenyegetésre kellene számítania Európának ebből az irányból, hanem hogy a nemzetközi politikai kapcsolatokban, kiemelten az európai jövőt meghatározó kérdések alakításában megfelelő súllyal tudjon részt venni.
Ennek a forgatókönyvnek két gyengéje van. Egyrészt a jelenleginél nem kicsit kellene többet költeni az európai haderőkre a jelenleginél, hanem a többszörösét. Kérdés, hogy a jólétbe belekényelmesedett nyugati vagy a rendszerváltás terheit máig nyögő kelet-közép-európai országok közvéleménye mennyiben tolerálná a hadi kiadások drasztikus növekedését, ami nyilván a szociális ellátások és a nyugdíjak rovására menne. A másik gyenge pont Lengyelország, amely szükségszerűen a keleti oszlopa lenne egy ilyen közös haderőnek, ugyanakkor Londonhoz hasonlóan – bár más okból – erősen elkötelezett Washington irányába. Márpedig Varsó nélkül egy uniós haderőnek csak a „régi EU” területén lenne megfelelő legitimitása.
A másik lehetséges forgatókönyv az, hogy a kontinentális Európa végleg lemond arról, hogy önálló tényezőként jelenjen meg katonailag – lemondva ezzel egyben arról is, hogy bármikor is komolyan vehető, jelentős súlyú szereplő legyen a világméretű hatalmi játszmákban. Egy gazdaságilag erős, de katonailag és stratégiailag gyenge EU-nak két lehetőség marad e tekintetben: vagy szorosan igazodik az amerikai állásponthoz és törekvésekhez, vagy egyfajta hintapolitikaként megengedőbb politikát folytat Moszkvával, a meglévő gazdasági és energetikai kapcsolatokra alapozva (részben azokat újraépítve), a kontinentális erőegyensúly jegyében. Aminek korábban éppen a britek voltak a legfőbb szorgalmazói és alakítói.
Ez esetben viszont előállhat végeredményben az, ami az orosz geopolitikai és stratégiai elképzelésekben nagyon is benne van: a britektől megszabadított Európa újrafelosztása Moszkva és Berlin között (különösen, ha az EU eróziója tovább erősödik). Ami nem újabb megszállást vagy formális birodalomépítést jelentene, természetesen, de a befolyási övezetek újratárgyalását és leosztását igen.
Németország relatív súlya eleve tovább növekedett a brit kilépéssel, erősítve gazdasági dominanciáját az unión belül. Franciaországnak nyilván nem tetszene egy új keletű német szupremácia, de ha Berlinben van kellő visszafogottság és diplomáciai érzék, akkor ezt nem német vállalkozásként adják el, hanem mintegy a Karoling birodalom restaurációjaként. Nagy Károly egykori birodalmát ugyanis egyaránt magukénak érezhetik németek, franciák, olaszok és a Benelux államok is. Jelzésértékű, hogy a brit kilépési döntés másnapján is ezen országok, az alapítók mai utódai gyűltek össze. Ami egyben a mai EU kemény magját is kirajzolja, előrevetítve a kétsebességes Európa forgatókönyvét.
A realista jövőkép eszerint így festene: vagy egy egységes, erősen integrált Európai Unió hatalmas katonai kiadásokkal, vagy egy szétforgácsolódó, de a Karoling államokat (az EU magját) szorosan tömörítő új európai szövetség – megnövekedett orosz befolyással a keleti végeken, szoros amerikai védőernyővel nyugaton. A Brexit sok más választást nem hagyott.
Hegedűs Tamás
A szerző geopolitikai szakértő
Beküldte a “preshaz tarsasag”, Molnár Pál, főszerkesztő, www.molnarpal.hu
Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
Kategória:Amerikai Egyesült Államok, EU, Európai Egyesült Államok, Geopolitika, NATO, Németország, Politikai elemzés Tagged: geopolitika, Lengyelország, Nagy-Britannia, Norvégia, Törökország
Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »
