Egyre bonyolultabbnak tűnik a brit szavazók döntését átültetni a gyakorlatba. Teljes a jogi zűrzavar, egyelőre fogalma sincs senkinek, mi a következő lépés a nem kötelező erejű népszavazás után. Kinek kell a Brexitről szóló döntést meghoznia? Elég a kormány? Kell a parlament? És ha igen, az alsóház vagy a Lordok Háza is? Mi van a regionális – skót, walesi, észak-ír parlamentek beleszólási jogával? Ráadásul úgy, hogy a fentiek közül szinte nincs olyan testület, ahol a kilépéspártiak lennének többségben. És ha közülük nem is kell mindenkinek magához az aktushoz hozzájárulnia, a kilépéssel kapcsolatban számtalan jogszabályt kell módosítani, hogyan fogják ezeket megszavaztatni?
És ha ezt mind sikerül belül megoldani, akkor is ott a másik feladat, hogy meg kell állapodni az EU-val, mégpedig a tárgyalásokra előirányzott két éven belül. Hogy ez mennyire nem lesz egyszerű, azt mutatja Grönland példája. A dán fennhatóság alatt álló terület volt ugyanis idáig az egyetlen, amely kilépett az EU-ból. Nos, a szavazók 1982-ben döntöttek a távozás mellett, ami három évvel később, borzalmasan kemény tárgyalások után sikerült. Tehát még egyszer: három évig tartott megállapodni Grönlanddal,
– amelynek 55 ezer lakosa van, a gazdasági súlya nulla, ezért gyakorlatilag semmi jelentősége nem volt az alkunak;
– a tárgyalások egyetlen téma, a halászati jogok körül forogtak, ez volt ugyanis a kilépés egyetlen oka. Azaz a három év egyetlen témán rugózva telt el, miközben a briteknél ezer kényes ügy van a szabad munkaerő áramlástól a pénzügyi szolgáltatásokig;
– az európai közösség akkori jogszabályanyaga töredéke volt a mainak, sokkal kevesebb területre terjedt ki;
– a sziget Dánián keresztül a kilépés ellenére ma is nagyon szorosan kapcsolódik az EU-hoz, azaz nem is volt ez teljes válás.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
