Itt élned, halnod kell címmel mutatják be a Honfoglalás és a Sacra Corona rendezőjének új produkcióját a Hősök terén. Koltay a nemzettudatot erősítené, de csak felszínes megoldásokra futja az erejéből. Igaz, a nézők amúgy sem látnak semmit az előadásból.
Csütörtök este tartották a Koltay Gábor rendezte Itt élned, halnod kell című történelmi rockmusical nyilvános főpróbáját a Hősök terén – az első előadás pénteken volt, szombaton este lesz a második. Miközben a kényelmetlen műanyag széken fészkelődtem, George Santayana, spanyol származású amerikai filozófus híres aforizmája járt a fejemben: aki nem tanul a történelemből, arra ítéltetik, hogy újra átélje. A monumentális produkciót látva kétséges, hogy Koltay bármit is tanult volna eleink erényeiből és hibáiból.
Pedig nem is kellett volna nagyon erőlködnie, elég lett volna, ha a saját történetét veszi górcső alá.
Koltay 1985-ben ugyanis rendezett már egy történelmi zenés játékot ugyanezen a helyszínen, ugyanezzel a címmel. A bemutató dátuma volt egy kicsit más: április 4., a felszabadulás ünnepe.
A történelmi távlat a sajátos párhuzamokkal és különbségekkel tehát az előadás anyagában is benne volt, mégsem sikerült elrugaszkodni a felszínes és giccses megoldásoktól. A bő kétórás produkció egészében olyan, mintha egy általános iskolai történelemórára rászakadt volna a Csárdáskirálynő.
A musical – amely az Esztrád Színház jóvoltából került színpadra – huszonhat színben állítja elénk a magyar történelmet, Álmos vezértől Orbán Viktorig. A zenét Koltay Gergely, a rendező testvére, a Kormorán zenekar vezetője, illetve Szűts István szerezték, a koreográfiáért a Kossuth-díjas táncművész, Zsuráfszky Zoltán felelt.
Fotó: Balogh Dávid / Magyar Nemzet
A főbb szerepekben mások mellett Varga Miklós, Vadkerti Imre, Vikidál Gyula, Bodnár Vivien, Hujber Ferenc, Fehér Nóra, Makrai Pál, Palcsó Tamás, Deák Bill Gyula, Laklóth Aladár és Kalapács József látható és hallható. Az előadást az ’56-os Emlékbizottság 100 millió forinttal támogatta.
Túl sokat akar egyszerre
Ha a százhúsz percet elosztjuk a huszonhat színnel, kevesebb mint öt perc jön ki egy történelmi korra átlagban. Mire tehát felismerjük a szereplőket, és átélnénk az aktuális nemzeti tragédiát, már jön is a következő jelenet. Ennyi idő alatt arra van csak lehetőség, hogy egyetlen vonást megénekeljenek a szereplők. Ez azonban rettenetesen leegyszerűsíti a történelmet. Így a véres trónharcok, a testvérviszályok, a politikai ármánykodás és az érdekkapcsolatok helyett kizárólag a szent és a felsőbb eszmétől áthatott vezetőket látjuk a színen. Pedig az alkotók szándéka szerint, a produkció történelmi ismereteket terjeszt, és „hozzásegíti az érdeklődőket ahhoz, hogy pallérozzák a történelemszemléletüket”.
Ennek érdekében a dalokat prózai betétek is kiegészítik: Szent István intelmei, Batthyány Lajos búcsúlevele, Deák Ferenc, Károlyi Mihály, Horthy Miklós beszédei, Nagy Imre rádióüzenete vagy épp a mártír miniszterelnök újratemetésén elhangzott Orbán Viktor-beszéd. Ezeket azonban kiveti magából az előadás, éppen mert valós történelmi helyzetre reagálnak, összetetten és életszerűen. És ekkor látszik kristálytisztán, hogy mi a legnagyobb baj Koltay Gábor produkciójával. Túl sokat akar egyszerre. Egy patetikus rockmusical és a csontig hatolóan valóságos, józanul végiggondolt történelmi lecke legalább olyan távol van egymástól, mint ide a ’89-es pártkongresszus. Komoly aggodalomra adna tehát okot, ha a közönség történelemszemléletét ez az előadás pallérozná.
Ez persze a színészek teljesítményéből semmit sem von le, különös tekintettel arra, hogy bő három napjuk volt csak a próbákra. Produkciójuk voltaképpen az előadás ellenében hat. Van ugyan néhány rettenetes melléfogás: Berzsenyiből, Radnótiból és Ady Endréből az ember nem csinál könnyes szemű musical-betétet.
A mélypont Koltay Gergely Tiszta szívvel-átirata: József Attila költeményéből giccses Trianon-siratót faragni nem más, mint a költői és azon keresztül a nemzeti hagyományok kigúnyolása.
Ilyet azonban nem szabad elkövetni: ha pedig a nemzeti érzelmeket akarjuk felkorbácsolni, akkor különösen nem. Ez nem csak esztétikai, de erkölcsi minimum is. Ám ez nem az előadók hibája természetesen. Akad azonban szerencsére néhány valóban szórakoztató részlet is: Károly Róbert kora, a világháborúk megjelenítése vagy épp a fényes szelek korszaka. De ezek sikere is elsősorban a szereplőkön múlik.
Láthatatlan történelem
A valódi szórakozás azonban sajnos csak az első néhány sorban ülők kiváltsága. A Hősök terén felállított nézőtér nagy része sík terület, így a hatodik-hetedik sortól hátrafelé semmit sem lehet látni. Jöhetnek lovas katonák, teherautók, fogatok, jó, ha a szereplők feje búbja kilátszik. A színpad ráadásul olyan messze van a nézőktől, hogy még a legendásan hatalmas termetű Szent László is csak bábfigurának tűnik.
Lehet tehát ezernyi esztétikai kifogásunk, felvethetjük, hogy miért kellett erre 100 millió forint, mi köze van vajon az ’56-os megemlékezéshez, miért kellett ezért lezárni a Hősök terét és környékét, megkérdőjelezhetjük az előadás célját és üzenetét, de végső soron ez semmit sem számít: a közönség háromnegyede úgysem lát a produkcióból semmit. És ha ez a koncepció része, felmerül a kérdés: miért rejti el Koltay Gábor a magyar történelmet?
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
