Nincs még egy országnak olyan alja, hazaáruló és primitív proli ellenzéke, mint nekünk, Magyaroknak. Arról már írtam nem egyszer, hogy a brüsszeli internacionálé központjában is csak megvetően legyintenek, ha a magyarokról van szó, mert bár a világtörténelem legocsmányabb irodaháza ez, és a történelem legaljasabb, keresztényellenes európai parlamentjének nevezhetjük az intézményt, ennek ellenére még ott is undorodnak attól a liberális és kommunista árulástól, amelyet a mai „magyar” ellenzék tanúsít saját hazájával, kormányával szemben. Ám ez nem minden. Az emberi butaság, aljasság, primitívség, hazátlanság olyan méreteket ölt eme ellenzéki söpredékben, amely mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Pedig nem is kellene tudomást venni arról, amiket nyilatkoznak, hiszen az íróember is tartson meg egy határt, amelyen belül mozog, s amely alá nem merül még mások kedvéért sem. A helyzet viszont ma más. Ma háborús helyzetben élünk, és a háborús helyzet érzékenyebbé, sérülékenyebbé teszi az emberi lelket. Határainkon a megszállók néznek szemben a ma még magát tartó magyar határvédőkkel, Európa ostoba állami és a világ egyházi vezetői igaztalan vádakkal illetnek és ócsárolnak, mert betartjuk azokat a megállapodásokat és szerződéseket, amelyek köteleznek minket és védik Európát. S mindezt a magyarság elleni támadássorozatot magyarországi lakosok, pártvezetők és egyháziak egyaránt – vagy pénzért, vagy ostoba meggyőződésből – támogatják. Bírók, hivatalnokok, tanárok, ápolók, rohangálnak Brüsszelbe panaszkodni, “félteni a demokráciát”, amelyet Brüsszel elmebeteg és áruló vezetői diktatórikus eszközökkel akar ránk kényszeríteni. Mert nekik nem számít az európai ember joga… csak a pénz, amit kapnak e jogok és a nemzetállamok és saját nemzetük eltiprásáért.
Ám, mindezzel sajnos tisztában voltunk… de mindig van újabb és újabb meglepetés aljasságból, primitívségből.
Mint az is, hogy amikor megvertük az osztrák csapatot Franciaországban, 2:0 lett a végeredmény, de nem lett közös öröm, közös ujjongás minden magyar számára. Pedig még azok is örvendenek az ilyen győzelmeknek, akik nem kötődnek a sporthoz, a focihoz. Édesanyám talán ma nézett végig életében először mecset, mert ez “az az osztrák-magyar volt”, ahol győznünk kell… s vette be a sör helyett a meccshez neki járó Xanaxot… Ünnepelt az ország, ünnepelt minden magyar, mert ez, a mai Európában egyszerű, de hiteles fokmérője a magyarságnak. Ám, mit tett és hogyan nyilatkozott az az ellenzék, amelynek semmi köze a magyarsághoz – ezek szerint –, s mégis a magyar adófizetők filléreiből akarnak ismét ország-vezetők lenni? Hazátlanok: Nem örülnek annak, ha nyer a magyar csapat, nyilatkozta a liberális „törpesenki” humojista. A vörösben járó milliárdosok, akik máig hazudoznak a magyar választóknak, s akik ugyanattól a pénzügyi hatalomtól kapják a hazaárulásért a pénzt, mint liberális magyar-és keresztényellenes harcostársaik, azért nem örülnek, mert Orbán örül…
Nos, ez az érv, ez az indok olyan mély ostobaságra, primitív, proli szellemiségre és lelki szegénységre enged következtetni, hogy az embernek vitatkozni sincs kedve, mert nincs is kivel és miről vitatkozni. Akinek ez a nemzetközi futballgyőzelem azt jelenti, hogy a kormányfő örül és ezért ő nem, az hülye. Hülyékre és ekkora ordas bunkókra viszont csak hasonszőrűek szavaznak, ilyeneket csak hasonszőrűek támogatnak… Szavakat találni nem lehet erre a szellemi nihilre, csupán a figyelemfelhívás okán említettem meg magam is ezt a félelmetes sötétséget. Amely bizony szintén csak a mi kis országunkra jellemző. Csupán azt nem értem, hogy milyen jogon akartnak ezek országot vezetni, milyen jogon bírálják a magyar politikát, milyen jogon mondanak véleményt bármiről is, ami Magyarországon történik, és milyen jogon van belépőjük a nemzet parlamentjébe, ha a nemzetet, annak megválasztott kormányát európai szinten is, mint egy idegen országét ócsárolják, s még a sporteseményen való győzelmünket is gyűlölködő idegenként, a német és az osztrák sajtó pallérozatlan modorában – magyarul: hihetetlen és ocsmányul bunkó módon – támadják.
Ilyenkor folyton eszembe jut egy régi fénykép. 1919-ben készült a Parlament lépcsőjén, a Károlyi és Khon mellett tüntető „érdekes” tömegről. Idegen betűkkel írott táblát tartottak a kezükben… számunkra olvashatatlant, de nem arabot, nem indiait, nem kínait, nem japánt, és nem cirillt. Ilyenkor folyton eszembe jut: nem ugyanazok-e ma is az ellenünk bujtogatók, mint akkor? Nem ugyanaz az érdek hajtja-e a mai ellenségeinket is, mint abban az időben? S nem ugyanazoktól kapják-e a nemzetellenességre, a keresztényellenességükre, a liberális értékpusztításra a pénzt, mint azok, akik azt a táblát tartották 1919-ben, akik akkor páncélvonaton jártak kedvükre gyilkolni az országban?
Amikor Újhelyi és a többi egysejtű egyed Magyarország megbüntetését sürgetik az Unióban, amikor nyilvánvaló hazugságokat írnak meg amerikai magyar nyelvű lapban magyarországi (uniós) pénzből, amikor kivonulnak az utcára ócska pénzemberek által megfizetett gerinctelen magyarországi senkik buzdítására értelmesnek is mondható emberek, akkor mind a szervezők, mind a résztvevők a hazaárulás és az embertelenség, a vádaskodás és a rágalmazás bűnébe esnek. Ez pedig nem marad megtorlás nélkül.
Felvetődik bennem a békére hajló kérdés: – nem volna-e jobb nekik is bocsánatot kérniük tőlünk, s keresni a békét, együtt örülni és együtt élni? Nem volna-e jobb a nemzet és az ország érdekeit közösen szolgálni a nemzetközi liberális és gyűlölködő pénzvilág érdekei helyett?
Nem volna-e jobb a gyűlölet botor és ordítozó kifejezésmódjával szemben, elzavarniuk a gyűlöletkeltő pártvezéreket, pedagógus és egészségügyi hordószónokokat? S nem gondoltak-e arra eme nemzetközi keresztényellenes, liberális gyűlölködőket szolgáló magyar állampolgárok, hogy bizony, ott a déli határon magyar rendőrök, magyar emberek védik a magyar kormány döntése alapján a magyar határt… a magyar lakosságot, s védik a magyarelleneseket is, azokat is, akik ránk eresztenék a megszálló afrikai feketéket, muszlimokat, a lefejezőket, a boltból fizetés nélkül távozókat, az anyáinkat, feleségeinket és lányainkat megerőszakolni akarókat! Isten irgalmazzon mindnyájunknak, ha egyszer megszűnik ez a védelem… mert akkor nem lesz, kit bújtatni, és nem lesz, aki bújtassa a másikat. Ostoba nemzetgyűlölők!
Milyen szép lett volna ma, a 2:0 után együtt örülni… Mától azonban ezeket az embereket véletlenül, nyelvbotlásként sem tudom többé magyarnak nevezni… ám, megbocsájtani, még tudnék… még nekik is… ha kérik…
S talán ez a baj velünk, magyarokkal! Szemben velük, akik közül egy – Kornis Mihály – azt írta egykor az Élet és Irodalom hasábjain: “Mi sokkal jobban gyűlölünk benneteket, mint ti minket!”
Stoffán György
The post 2 : 0 –, és akik ennek sem örültek… appeared first on PolgárPortál.
Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »
