Döbbenetes adatokról számoltunk be lapunkban a múlt héten. Bár a Belügyminisztérium igyekezett kisebbíteni a problémát, amikor minimálisnak nevezte a fiatalkorú közmunkások számát, a Magyar Nemzet által kikért statisztikai adatokból feketén-fehéren kiderül, hogy 2013 és 2015 között ijesztő mértékben megnőtt az érintett csoportban a kamaszok aránya. Míg 2013-ban még csak 101 fiatalkorú, egy évvel később már közel hatszor ennyi gyerek dolgozott közfoglalkoztatottként, 2015-re pedig a tizenegyszeresére, 1123-ra nőtt ez a szám.
Sajnos nem egyedi esetekről vagy a jogszabályok kijátszásáról van szó. Magyarországon ugyanis 2012 szeptemberétől a törvény lehetőséget ad arra, hogy 18 év alatti fiatalok ne az iskolában töltsék az időt, hanem helyette dolgozzanak. Ekkor lépett életbe a tankötelezettség korhatárának 18-ról 16 évre történő leszállítása, amelynek értelmében a 16. életévüket betöltött kamaszokat már semmi sem kötelezi a tanulásra. Ha úgy tartja kedvük, egész nap csövezhetnek a játszótéren, esetleg bandázhatnak az iskolakerülő csapatból frissen verbuvált galerivel. Aztán ahogy telik az idő, úgy válik egyre elviselhetetlenebb teherré az értéknélküliség és a jövőkép hiánya, amit tovább súlyosbít a megélhetés kényszere – hiszen a semmittevést is finanszírozni kell valamiből. Többnyire két lehetőség marad az addig céltalanul tengődő fiatalok előtt: az egyik a közmunka, a másik a bűnözés. Végzettség nélkül más út nem vezet a pénzszerzéshez.
A tankötelezettség korhatárának leszállítása mellett az egyik legfőbb kormányzati érv az volt, hogy nincs értelme benn tartani azokat a túlkoros kamaszokat az oktatási rendszerben, akik nem hajlandók együttműködni a tanárokkal. Azokat, akik 16 évesen harmadszorra járják a hatodik osztályt, és arra sem veszik a fáradságot, hogy könyvet, füzetet vigyenek az iskolába. Az intőn, elégtelenen csak nevetnek, vagy rosszabb esetben lekevernek egy pofont a pedagógusnak. Az olyan gyereknek, aki terrorizálja a többi diákot, és akitől retteg a tanári kar, nincs helye az iskolában – így szólt az indoklás, amely első ránézésre sokak szemében meggyőzőnek tűnt, főleg azokéban, akiknek saját gyermekük is problémás osztálytársakkal küzd.
Szülőként vonzó lehet a könnyebbik utat választani, és olyan iskolát keresni, ahol nincsenek deviáns gyerekek. Csakhogy az állam nem gondolkodhat úgy, mint az egyszeri szülő. Ő ugyanis minden polgáráért felelős. Nem hajíthatja ki az ablakon azt, aki nem tartja be a szabályokat. Hiszen gondoljunk csak bele: attól, hogy ezeket a fiatalokat kirakják az iskolából, továbbra is a társadalom tagjai maradnak. Végzettség és az alapvető normák ismerete nélkül kerülnek ki a világba, ahol aztán talpon kellene maradniuk. A munkaerőpiacon esélyük sincs elhelyezkedni, így nem marad nekik más, mint a segély, néha pár heti közmunka és a teljes kilátástalanság. Innen a legkönnyebb a bűn útjára lépni.
Az ijesztő közfoglalkoztatási adatok ráadásul azt mutatják, hogy a tankötelezettség korhatárának leszállítása nemcsak a legproblémásabb gyerekeknek jelent idő előtti kilépőt az iskolarendszerből. A pénzkeresés reménye olyan fiatalokat is rávesz a tanulás félbehagyására, akik a közfoglalkoztatás lehetősége nélkül talán befejeznék az iskolát. A leghátrányosabb helyzetű térségek „világvégi” falvaiban bizony nem titok: sok mélyszegénységben élő család csak arra vár, hogy végre kivehesse az iskolából a 16. életévét betöltött kamaszt, és ő is mehessen közmunkára. Hiszen Magyarországon ma több százezer ember számára ez jelenti az egyetlen lehetőséget a megélhetésre.
A tankötelezettség korhatárának leszállítása csak elfedi bajt: valójában tovább mélyíti a szakadékot, évtizedekre megpecsételve ezzel a mélyszegénységben élő gyerekek sorsát. Ezt igazolják a korai iskolaelhagyást mérő mutatók is. Bár az európai uniós célkitűzés szerint 2020-ig minden tagállamban tíz százalékra vagy az alá kellene csökkenteni az iskolarendszerből végzettség nélkül kikerülők számát, hazánkban – az uniós folyamatokkal ellentétesen – egyre romlik a helyzet. Míg az ezredforduló és 2010 között – még a tankötelezettség leszállítása előtt – 13,9 százalékról 10,5 százalékra sikerült mérsékelni a leszakadó fiatalok arányát, 2011-ben újra 11,2 százalékra emelkedett ez az érték, 2015-ben pedig már 11,6 százalék volt azoknak a 18–24 év közötti fiataloknak az aránya, akiknek csupán alapfokú végzettségük volt, és semmilyen képzésben nem vettek részt.
Nem dughatjuk tovább a homokba a fejünket. Minden egyes gyermekért, akiről lemond az állam, keményen meg kell fizetnünk. Mert ők csak az iskolát hagyják el, a hazájukat nem. Az életük végéig járó segélyt mi finanszírozzuk majd. A könnyebb út helyett a nehezebbet kell választanunk: ahelyett hogy kitessékeljük őket az iskolákból, meg kell próbálni tanítani őket. A gyerek még formálható. A jövőjét vesztett felnőtt már nem.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 08.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
