(Háry Gyula (1864-1946) festménye)
Mit keres az ott? Minek mászik fel oda? – rendszerint ez az első, mi eszembe jut, ha meglátok egy fickót holmi kiugró szirtfokokon, éktelen mélységek fölött, eszelős magasságban kalimpálni. Mért nem jó neki ott, ahol eddig is volt? S ha máshová akar menni, miért nem egyszerűbb és veszélytelenebb módját választja a migrációnak? S ha már életét kockára téve felment (lement, megmászta, leereszkedett, felugrott – nem kívánt törlendő) oda, ahol voltaképp semmi dolga, mégis mit remélt, mit fog majd találni? Mi az a roppant érdekes dolog, amiért érdemes veszélyeztetni testi épségét, vagy lemondani az aggkori szenilitás és rendelőben való ücsörgés várható örömeiről?
Én, kérem, polgárember vagyok, kinek idegen az efféle szabadtéri görcsös bizonyítási kényszer. Elfogadom, létezik oly lelki alkat, mely számára létfontosságú a veszély leküzdése feletti kéjérzet. Az „Én meg tudom csinálni” kivagyisága. Ámde megvetéssel tölt el ez a korcsosulás, mely az elmúlt száz évben hozzáragadt, mely a modernizmus velejárója.A veszély látszata, az ugye kell, meg a melldöngetés, a „bezzeg én” diadalmámora? De mindezt haladó, azaz kiherélt módra. Fotelből, távkapcsolóval. Mert kérdem én, miféle veszély, miféle rizikó az, mely, ha beáll, azonnal ki is iktatódik? Hol a kockázat, ha utána rögvest kimentik az illetőt? Könnyű úgy lemászkálni fene nagy gödrökbe, sötét erdők mélyen, hogy ha bennrekedünk, hát elő a mobilt, s már jönnek is értünk, helikopterrel, terepjáróval, tévéhíradós vircsafttal, s visznek a kórházba. S mindezt a mi, azaz a lusták és kényelmesek pénzén. A mi adónk terhére. Én ezeket nem menteném ki. Hagynám benn a gödörben. Vagy kalimpálni a sziklán.
Julianus barát még tudta, hogyha elindul ismeretlen tájak, s népek felkutatására, akár az életébe is kerülhet. Nincs tb, ha az első dárda a hátába áll, vagy gyomorrontást kap egy ismeretlen főzelékfélétől. Ezt ő tudta, s nem is várt mást. Különben maradt volna a fenekén. Ott a tét még valódi volt, mondhatni, a sorsjáték nyílt kártyákkal, csalás nélkül lett lefolytatva. De az nem működik, kérem, hogy a melldöngetés meg a hírnév kijár, de rizikó, az semmi. S ha majd beüt a krach, jönnek és megbabusgatnak. Semmi törött láb, bezúzott koponya, semmi éhhalál, örökre eltűnés, csak Kodak-kép az Everest csúcsán?
Forrás:pozsonyiadam.blogspot.com
Tovább a cikkre »
