A jellemzően zsidó trükkök és cselek, intellektuális, politikai manipuláció, vagy agresszív jogi cenzúra a felszínes szemlélő számára sokszor nem észrevehetőek, de ha valaki megismeri a zsidó elit viselkedésére és akaratérvényesítésére jellemző módszereket, a világban, s azon belül főleg az európai ember életterében zajló, sokszor abszurd folyamatok máris értelmet nyernek. Erre hozott példát az elmúlt pár hét Angliában.
Miután a Munkáspárt egyik pakisztáni származású képviselőnője, Naz Shah a Facebookon Izrael Egyesült Államokba való áthelyezését javasolta, s többszöri bocsánatkérése ellenére össztüzet zúdítottak rá, párttársa, Ken Livingstone egyik nyilatkozatában ugyan elítélte a Facebook-bejegyzést, de megjegyezte; Shah ellen az Izrael-lobbi intézett támadást, illetve hogy Hitler is a cionizmust támogatta („mielőtt megőrült és megölt hatmillió zsidót” – tette hozzá). A felszínen nem is az Izrael-lobbi említése, hanem ez utóbbi, látszólag ártalmatlan kijelentés miatt a zsidó össztűz immár őrá irányult, s az egyébként marxista, minden deviancia és bevándorlók támogatója, a pártban 47 évet eltöltött Livingstone lett az elmúlt hetek főgonosza, az antiszemitizmus új angol arca – fel is függesztették. (Helyére a legesélyesebbnek a fiatal zsidó Rhea Wolfsont ítélik, aki az Oxfordi Egyetem zsidó és izraeli társaságának, illetve a Cionista Ifjúsági Tanácsnak volt az elnöke.)
Az eset azonban ennyire nem egyszerű. Egy szövevényesebb és nyomasztóbb folyamatnak a felszíne csupán. Mint alább látni fogjuk, a zsidó törzsi fanatikusok rendkívül jelentős befolyással rendelkeznek Nagy-Britannia politikai színterén (ahogy a médiában, kultúrában is). Ezt a befolyásukat pedig nem az angol emberek, nemzet segítésére használják, hanem inkább saját faji vélt érdekeik megvalósítására – a gazdanép rovására, ahogy az lenni szokott az egy élettérben létező csoportközi konfliktusok esetében.
Livingstone már a zsidók célkeresztjében lehetett, mert azon kevesek közé tartozik, akik a cionistákat is merik kritizálni, így a most feldobott labdát a zsidó elit azonnal lecsapta. Olyannyira vérszemet is kaptak, hogy több másik párttagot is sikeresen kiiktattak Izraelt kritizáló világhálós bejegyzéseik miatt az elmúlt hetekben, de például a Munkáspárt egyik titkárát, David White-ot is, mindössze azért, mert a Twitteren védelmébe vette Livingstone-t. Livingstone viszont jelenleg maga a főgonosz, mert a zsidó véleményformálók így döntöttek: őt nem lehet védelmezni sem. White megjegyzése ennyi volt: „A furcsa dolog Ken [Livingstone] Hitlerrel kapcsolatos utalásaival kapcsolatban az, hogy azok tényszerűek voltak (keress rá a Haavara-egyezményre), de szerencsétlenül volt tálalva.” Ennyit sem szabad mondani. Korrektség, tényszerűség nem számít: a fehér ember jobban teszi, ha a zsidók elvárásaihoz igazodik saját hazájában, különben büntetés lesz a vége.
A zsidók és a hozzájuk dörgölődző kiszolgálóik nagy zajt csaptak egy egyszerű kijelentés miatt; becsomagolt bőröndöket és szinte már újabb holokausztot vizionálva, a The Telegraph-tól a The Guardianig. Ez utóbbi cikknek már a címe – „Bánjatok a zsidókkal úgy, mint bármelyik más kisebbséggel” – is nevetséges, hiszen a zsidókat mint erőtlen kisebbséget láttatja, holott e boszorkányüldözésből is jól láthatóan egy rendkívüli befolyással rendelkező csoport az övék, mely sikeresen érvényesíti akaratát a legfelsőbb politikai szinteken is, pedig Livingstone megjegyzése helytálló: Hitler valóban támogatta a cionistákat abban, hogy Németországból Palesztinába költözzenek. Erre szolgált a Haavara-egyezmény, mely a zsidók kivándorlását könnyítette meg, s ami a cionista vezetőkkel egyetértésben lett megalkotva, annak tulajdonképpen a második világháború kezdete vetett véget. A Joseph Goebbels által szerkesztett Der Angriff 1934 vége felé tizenkét illusztrált Egy náci Palesztinába utazik (Ein Nazi Fahrt Nach Palastina) című cikksorozatban tudósított az SS-tiszt Leopold von Mildenstein és a Németországi Zsidó Cionista Federációt képviselő Kurt Tuchler közös Palesztinai látogatásáról, mely a migrációs folyamatot volt hivatott testközelből megvizsgálni. A Mildenstein által írt cikkek pozitívak és optimisták voltak, egyik cikkében így ír: „A palesztinai zsidó haza abba az irányba mutat, mely begyógyíthatja a világ testén az évezredes sebet: a zsidókérdést.” Nyolcvan év elteltével sajnos meg kell állapítanunk, hogy azok a nemzetiszocialisták, akik esetleg tényleg abban hittek, hogy az örök zsidó egy saját hazában majd békében él saját kultúrájában, túl jóhiszeműek voltak. A zsidó számára Izrael nem az örökös (jól kiérdemelt) üldöztetéstől való megszabadulást és nemzeti önrendelkezést jelenti, hanem egy központi bázist: a gazdanépek kizsákmányolása ugyanúgy zajlik azóta is. Sőt, azóta befolyásuk jelentősen megnőtt az európai ember országaiban. Az olyan korabeli cionisták víziója vált valóra, mint Asher Ginsberg (ismertebb nevén: Ahad Ha’am), aki Izraelt egy szellemi és kulturális központnak képzelte el, mely a diaszpórában szétszórt zsidóságot támogatja.
Az egyezmény jól dokumentált jellege ellenére kínos a zsidók számára, így erről nem hallunk szinte semmit sem. Ha megismerjük azt a hivatalos nemzetiszocialista irányelvet, mely a zsidók békés kivándorlását támogatta, az bizony szembemegy a mitikus, de törvénnyel ránk erőszakolt magyarázattal, miszerint ők a teljes zsidóság „kiirtását” szerették volna. Ha valaki ezt megérti, esetleg kérdéseket tesz fel: mi mást hallgatnak el előlem? Mi másban hazudnak nekem? A történelmet saját szájízük szerint láttatni akarók számára a második világháború a zsidók üldöztetésével és az ún. holokauszttal kezdődik és végződik. Csakis erről szabad, hogy szóljon, így ha valaki a paranoiás zsidók számára tabutémát feszeget, azonnal ellenségesnek ítéltetik, s össztűz zúdul rá, mint Livingstone-ra, aki nyolc éven át London polgármestere is volt.
Zsidókat kritizáló politikusok kiiktatva – fehérellenes politikusok támogatva
Úgy tűnik azonban, hogy nem kell ettől félnie London új polgármesterének, a pakisztáni muszlim Sadiq Khannak, aki zsidó támogatással lett megválasztva, s aki már most bizonyította nem csak a zsidó elitnek való behódolását, de egy másik fontos dolgot is: ellenséges a fehér gazdanéppel szemben. Az ország egyik legjelentősebb zsidó oligarchája, aki köztudottan hatalmas összegekkel befolyásolja a politika irányvonalát, Michael Foster beismerése szerint ő és más pénzes zsidók is a pakisztáni polgármesterjelöltet támogatták. A Daily Mail így ír:
Ha csodálkozik azon, hogy a Munkáspárt londoni polgármesterjelöltje miként cionistább, mint az izraeli nagykövet, Foster megadja a választ: »Én és sok más Munkáspártot támogató zsidó idén egyenesen Sadiq Khan londoni polgármesterjelölt kampányát finanszíroztuk, illetve egyéni önkormányzatokat a májusi választások miatt, de nem azokat, akik jelenleg irányítják a pártot.«
Valóban, a nemrégiben a párt vezetőjévé választott Jeremy Corbyn is azon marxisták közé tartozik, akik korábban kritizálták a cionistákat és támogatták a palesztinokat, most viszont a pártot támogató zsidó pénzemberek egyre inkább megvonják a támogatásukat néhány véleménybűnöző párttag miatt, így Corbyn beadta a derekát, s az elmúlt hetekben zsidóknak tetszően felfüggesztett és vizsgálatot indított már legalább húsz nem eléggé kóser párttag ellen. A pártban fellelhető „rasszizmus” és „antiszemitizmus” kivizsgálását ígéri.
Khan azonban eléggé kóser, első szereplése polgármesterként egy holokausztszeánszon volt. Ő az elsők között követelte eretnek társának, Livingstone-nak a felfüggesztését, annak „antiszemitizmusa” miatt. Khan azonban nem foglalkozik ennyire a fehér gazdanép érdekeivel, ők ugyanis lecserélhetők, őket megvetni politikailag korrekt. Nem sokkal megválasztása előtt arról panaszkodott, hogy a Londoni Közlekedési Hatóság (TfL) „túl fehér”, abban túl sok szerinte a fehér férfi.
Átformálom a TfL bizottságát. A londoniak érdekében London sokszínűségét kell annak tükröznie. Tudták, hogy 16 tagja van a TfL bizottságának? Tizenhárman közülük fehér férfiak. Tizenhárman. Gondolkozzanak el ezen! Csak három nő van köztük.
A naiv ember azt gondolná, hogy a londoniak érdeke a szakemberek jelenléte adott pozícióikban, nem faji lapú átrendezés, fehérek lecserélése egy nem fehér vezető által, a „sokszínűség”, és nem a szakszerűség elve alapján. Mint mindig, a „sokszínűség” ismét egyet jelent tehát: kevesebb fehér embert. Az új, fehérek kiiktatásáért felelős polgármester Khant nem csak a közlekedési hatóságban, de a Standard cikkében azt olvashatjuk, hogy a parlamentben is zavarja a túl sok fehér ember:
Khan azt is elmondta, hogy a parlament túl fehér, és hogy az etnikai kisebbségekkel szemben magasabbak az elvárások.
Filoszemiták és maguk a zsidók is gyakran érvelnek azzal, hogy ezek csak „pénzemberek”, és zsidó származásuk teljesen lényegtelen. Ezzel szemben most is azt láthatjuk, hogy azok, akik számára a zsidó tabutémák emlegetése, Izrael kritizálása ok arra, hogy megvonják a támogatásukat a pártvezetéstől, büntetéseket és kizárásokat lobbizzanak ki, a fehérek faji alapon való lecserélését ígérő Khant panasz nélkül pénzelték tovább. Zsidó identitásuk megszabja, hogy mi fontos számukra, és mi nem. El lehet képzelni milyen visszhangja lenne, ha egy fehér politikus „túl sok zsidóról”, esetleg a Londonban élő „túl sok négerről” beszélne (melyet saját hazájában ráadásul jogosan tenne). Sokatmondóan Khan megnyilvánulása nem lett hír, helyette Hitler a cionistákkal való megállapodásának a felemlegetése miatt kap hisztérikus rohamot a sajtó, média és politika. Így van ez egy megszállt országban, ahol nem a fehér gazdanép érdekei, hanem a megszálló oligarchák szabják meg, mi a fontos és mi nem. Az ő nézeteikhez és igényikhez viszonyítva kellene látni a történelmet, a jelent, a jövőt (lásd: kinek állhat szobra, kinek nem, kire szabad emlékezni, kire nem stb.)
Khant tehát Michael Foster szerint „sok” zsidó pénzember finanszírozta, de más befolyásos zsidók is örülnek sikerének. Pierre Moscovici, a gazdasági ügyekért felelős uniós biztos (a Forradalmi Kommunista Liga egykori tagja) Khan megválasztásában a marxista utópia szimbólumát látja:
Európa, még ha igaz is, hogy földrészünkön a népesség többsége, mondjuk a keresztény valláshoz, vagy kultúrához tartozik, Európa nem keresztény. Nem hiszek Európa keresztény gyökereiben. Azt hiszem, hogy Európa sokszínű, egységes és sokszínű. Ez a progresszivitás és európaiság szimbóluma. Egy gyönyörű szimbólum.
Jellemző mód a zsidó ízlés szabja meg, milyen Európa múltja, hogy milyen az európaiság maga: egy fehérellenes muszlim arab hatalomba emelése „európaiság”, ahogy a folytonos ellenségeskedést és konfliktust eredményező „sokszínűség” is zsidó szemmel nézve valahogy „egység” lesz.
A napokban a Munkáspártot érő antiszemita vádak miatt 80 zsidó páttag adott közre egy nyílt levelet, melyben megnyugtatnak mindenkit: a pártban ők mint zsidók nagyon is szívesen látottak (mert ez nagyon fontos). A Munkáspárt zsidói szerint az ún. konzervatívok „iszlámfóbiája” és „idegenellenessége” a probléma, azok szerint meg a Munkáspárt „antiszemitizmusa” a probléma. Hogy közben Londonban egy muszlim lett a polgármester, aki nyíltan fehérellenes kijelentéseket tesz, nem számít. Olyannyira nyeregben érzik magukat a zsidók, hogy még egymással civakodni is ráérnek, de pártpolitikai árnyékbokszolásuk közben persze néhány társával együtt a nem kóser Livingstone leváltásra került, s úgy tűnik egy cionista zsidó lép hamarosan helyébe. Ahogy az a nyugati világban (s hazánkban is) oly jellemző, zsidókhoz viszonyítva ítéltetik minden: mennyire megfelelő ez vagy az a párt a zsidóknak? Mennyire elfogadható ez vagy az a kijelentés a zsidóknak? Talán ezen történelmi tény kimondása sérti oly érzékeny lelkivilágukat, s azt tiltani, büntetni kéne? Hogy mely témák legyenek tabuk (holokausztkutatás, faji különbségek stb.), s melyek fontosak (másságimádat, szexuális devianciák, zsidó ártatlanság és üldöztetés, rasszizmus stb.), melyek váljanak a közbeszéd, a politikai párbeszéd részeivé, szintén a zsidó ízlés alapján alakulnak.
A politikai elit és a zsidó oligarchák pénze
Gilad Atzmon, a londoni neves jazzmuzsikus és író azon kevés zsidók egyike, aki nem csak a cionistákat és Izraelt, de a zsidó faji karakterből eredő törzsi, gazdanépeket kihasználó viselkedést is felismeri, azt szóvá teszi. Így tett a fentebb vázolt hisztéria kirobbanásakor is, velősen összefoglalva a helyzetet:
Ha eddig valaki nem vette volna észre a zsidó hatalom és zsidó politikai lobbizás korrozív hatását, az immár a felszínen látható. A zsidó lobbinak és zsidó támogatóknak köszönhetően a Munkáspárt nem egy szabad hely. Intoleráns, elnyomó, egy megszállt terület. Csak az emberek egy csoportja érdekli, és ezek az emberek nem a dolgozók. Ők, tulajdonképpen, egy rakás zsidó oligarcha, messze a legkiváltságosabb emberek a földön.
A Konzervatív Párt és a Munkáspárt egyvalamiben azonos: zsidó oligarchák faji érdekérvényesítésének sakktáblája mindkettő. A The Jewish Chronicle zsidó lap egy 2006-os cikkében nem szégyenlősködik és kimondja: „A zsidó közösség jelentős tagjai nagy szerepet játszanak David Cameron hatalomra jutásának finanszírozásában”. Ez azóta megtörtént, jelenleg ő a miniszterelnök. A cikk megnevezi ezeket a személyeket: Lord Steinberg, Stanley Fink, Dame Vivien Duffield, Trevor Pears, Poju Zabludowicz, Simon Wolfson, Oliver Letwin, Michael Green és Andrew Feldman, majd hozzáteszi: „A finanszírozókon túl zsidó konzervatív hivatalnokok és politikusok egy kicsi, de befolyásos csoportja szintén kulcsfontosságú szerepet játszott Cameron hatalomszerzésre irányuló kampányában.” Szintén a The Jewish Chronicle egy adománygyűjtőt is idézve írja:
»Minden miniszterelnök úgy tűnik, hogy rendelkezik egy zsidó társsal, aki a fülébe súg. Valamilyen zsidó személy a hatalom központjához közel lesz.« A Zsidó Vezető Tanács egyik tagja, Sir Ronald Cohen például Gordon Brown kancellárhoz áll közel, ugyanakkor Brown nagy tisztelője Sir Jonathan Sacks főrabbinak. David Cameron a párt vezetésére irányuló kampányának egyik finanszírozója Andrew Feldman üzletember.
A részben zsidó származású és magát cionistának valló David Cameron (aki szerint Izrael támogatása „a párt DNS-ében van”) mellett az imént említett barátja, és immár a párt elnöke, Andrew Feldman is zsidó (s olyannyira „konzervatív”, hogy támogatja a homoszexuálisok „házasságát”). Mellette a társelnök éveken át Grant Shapps volt, szintén zsidó (és a B’nai B’rith Ifjúsági Szervezet egykori vezetője). A párt parlamenti képviselőinek 80 százaléka a cionista Izrael Konzervatív Barátai (CFI) csoport tagja, saját bevallásuk szerint. A Channel 4 egyik riportjában idézi Michael Mates konzervatív képviselőt, aki szerint „Az Izrael-lobbi a leghatalmasabb politikai lobbi. Semmi sem ér fel hozzájuk.” A riport megemlíti azt is, hogy William Hague, akkori külügyminisztert azzal fenyegette meg Stanley Kalms, egy pártfinanszírozó, és a CFI tagja, hogy megvonja támogatását, miután Hague Izrael 2006-os Libanoni támadását „túlzottnak” nevezte, számol be róla a The Guardian.
A zsidó befolyás korábban is hasonló volt. Ahogy arról a The Sunday Times egyik 1996-os cikke beszámol, Blair legnagyobb anyagi támogatói, Sir Trevor Chinn, Sir Emmanuel Kaye, Alex Bernstein és Bob Gavron mind zsidók. A párt mögötti további pénzemberek, Michael Levy (az iraki háború egyik nagy támogatója Blair mögött, aki izraeli vezető politikusokkal is jóban van), Alan Sugar, Michael Foster és Greville Janner szintén zsidók. A Middle East Monitor tanulmánya hosszasan részletezi ezt, és ki is kijelenti: „Egyetlen másik külföldi nemzet sincs annyira jelen a brit választások kampányainak finanszírozásában, mint Izrael.”
Lehetne még sorolni adatokat, neveket, idézeteket ezt alátámasztandó. A lista hosszú, a helyzet világos: a zsidók messze felülreprezentáltan, súlyosan befolyásolják az ország sorsát, azt saját törzsi igényeikhez igazítva. Ez a zsidó faji aktivizmus azonban nem merül ki a politika manipulálásában, politikusok megvételében: a társadalmat, a nemzetet is át igyekszenek formálni, annak egységét gyengíteni.
Nagy-Britannia elárasztása idegenekkel – akkor és most
1948-ban a Brit Birodalom roskadozott, ’47-ben India függetlenséget szerzett, s az akkoriban megfáradt Britannia elkezdte gyarmati csapatainak hazaszállítását. Az Empire Windrush utasszállító óceánjáró lett főleg erre a célra használva. A hajó működtetője azonban nem a brit kormány volt, hanem az Új-Zélandi Hajózási Társaság, melynek alapítói a zsidó Isaacs fivérek voltak, Edward és Henry. További jelentős résztulajdonosok voltak a szintén zsidó Nathan fivérek, Laurence és Alfred. Közben ezekben az években a brit honvédelmi miniszter, a zsidó Emanuel Shinwell volt. (Nem túl meglepő módon 1947 novemberében kiderült róla, hogy a britekkel ellenséges palesztinai zsidó terrorista Irgunnak továbbított brit titkosított adatokat.) 1948 májusában a Brit Közlekedési Minisztérium utasítást adott a hajó zsidó irányítóinak, hogy a hasznot növelve Jamaicában álljon meg az és vegyen fel fizető utasokat (a hazaszállítandó szerződéses csoportok mellé), mielőtt Britanniába érne. Ez a döntés később negatív visszhangot keltett, így feltehetően nem előzte meg alapos tanácskozás. Mindenesetre a közlekedési miniszter ekkor Harry Louis Nathan volt, szintén zsidó.
Három héttel a jamaicai érkezés előtt újsághirdetésekben reklámozták az olcsó utazás lehetőségét, a Londonban rájuk váró szép új életet. Stephen Pollard Tíz nap, mely megváltoztatta a nemzetet: A modern Britannia megteremtése című könyvében így ír erről: „A reakció szinte azonnali volt. Sorok képződtek a jegyirodák előtt és a jegyek mindenhol elfogytak.” Daniel Lawrence Fekete migránsok, fehér őslakosok című könyvében idéz egy négert: „Elhagytam Jamaicát, mert láttam a reklámokat a The Gleanerben. […] Eljöttem, hogy jobbá tegyem a helyzetem. Ez volt a fő ok.” A The Gleaner a Gleaner Társaság része volt, mely Jamaicában monopolhelyzetben volt, 1834-ben a zsidó De Cordova fivérek alapították, Jacob és Joshua. A hirdetések megjelenésekor a leszármazott Michael De Cordova volt a lap vezérigazgatója. A zsidó összjáték eredményeként végül a Windrush hajó közel 500 jamaicai négerrel ért partot 1948. június 22-én, s ezzel kezdetét vette egy rohamosan növekvő fekete beáramlás az országba. Rájuk máig úgy hivatkoznak, hogy a Windrush-generáció, június 22-ét pedig országszerte ünneplik bizonyos szervezetek, a dátumot Britannia multikulturálissá válásának napjaként tartják számon.
 Az Empire Windrush első félezer néger importjának megérkezése |
1948 és 1952 között kb. 2000 fekete szállt partra, 1957-re ez a szám már 42 ezer volt. 1961-re már 172 ezer nem fehér élt az országban. A kormány vizsgálván ennek az új csoportnak a munkavállalását arra a megállapításra jutott, hogy az nem megfelelő. Egy 1953 decemberi vizsgálatban köztisztviselők szerint az alacsony foglalkoztatásuk oka az „alacsony teljesítmény, felelőtlenség, civakodás és a fegyelem hiánya” volt. A fekete nők „mentálisan lassúak” a férfiak pedig „a fehéreknél temperamentumosabbak, hajlamosabbak az erőszakra, nincs állóképességük”, így „nem felelnek meg a brit munkaadók elvárásainak”. (Kathleen Paul: Whitewashing Britain: Race and Citizenship in the Postwar Era, 1997)
A sokszínűség áldásának egy a mai tömeges gyerekfuttatásokban tragikusan megmutatkozó eleme is már akkor megjelent: 1954-ben David Maxwell Fyfe belügyminiszter egy jelentést készített, melyben feketék általi prostituáltként futtatott fehér nőkről ír: „A fővárosi rendőrségtől szerzett adatok azt mutatják, hogy a színes bőrű férfiak, akiket ezért [futtatásért] ítéltek el, messze felülreprezentáltak a londoni lakosok közti arányszámukhoz képest.” Későbbi jelentésében szintén visszatér erre: „Színes bőrű férfiak nagy száma segélyen él, vagy fehér nők erkölcstelen keresetéből tartja el magát.” (James Procter: Writing Black Britain, 1948-1998, 2000)
Ennek a beilleszthetetlen és kriminális néger viselkedésnek az eredménye volt sok etnikai konfliktus, melyek a híres 1958-as Notting Hill-i faji zavargásokban kicsúcsosodva váltak a történelem részévé. A pattanásig feszült hangulatban az utolsó szikrát egy incidens szolgáltatta, melyben egy svéd nő és az őt futtató fekete férfi között alakult ki veszekedés. Ennek hatására a néger és barátai, illetve a jelenlévő fehérek között verekedés tört ki, melyet hat nap intenzív faji harc követett az utcákon több száz fehér és néger résztevővel mindkét oldalon. 72 fehér férfit és 36 négert ítéltek el testi sértésért, zavargásért, kilenc fehér ember pedig öt év börtönt kapott. Az Európa-idegen bevándorlók azóta se tudtak beilleszkedni, mint azt a napi hírek is mutatják. Itt ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy befolyásos zsidók nemcsak az idegenek bevándoroltatásában játszottak főszerepet, hanem törvényi védelmükben is, a fajvédő törvények megalkotása és kilobbizása útján, így a fehérek nyakára hozott bevándorlók érinthetetlensége tovább növelte azok arcátlanságát, s ezzel egy időben a „gyűlölettörvények” a zsidóknak is speciális védelmet biztosítottak, a ma tapasztalható kritizálhatatlanságukig. Ezt a folyamatot hosszasabban mutattam be egy korábbi írásomban.
Ha mindez nem lett volna elég, a nem olyan távoli múltban is zsidókat találunk az idegen beáramlás elősegítőinek főszerepében. A Blair-kormány 2000-ben a zsidó Jonathan Portest, a Miniszterelnöki Hivatal vezető közgazdászát kérte fel egy tanulmány elkészítésére, amivel a bevándorlást érintő változtatásaikat alapozhatják meg. Portes letette az asztalra a tömeges nem fehér bevándorlást gazdasági alapon lehetővé tevő tanulmányt, s erre alapozta fajtársa, Barbara Roche menedékjogi és bevándorlási államminiszter az addig viszonylag kevésbé nyitva lévő kapuk teljes széttárását, utat engedve az azóta jól ismert tömeges afrikai és közel-keleti beáramlásnak. Portes azóta is aktív támogatója az Egyesült Királyság idegenek általi bomlasztásának, a The Guardian oldalain, vagy a BBC-n bukkan fel megpróbálva gazdaságilag hasznosnak beállítani a primitív harmadik világbeli migránsokat, azokat „energikus, erősen motivált (és gyakran képzett, iskolázott)” embereknek nevezve.
A bevándorlási reformok hatására a bevándorlók és menedékkérők teljes mértékű segélyeket, egészségügyi ellátást és szállást kaptak, ezzel is vonzóbbá téve az országot a migránsok előtt. Tom Bower, egy nemzetközileg elismert oknyomozó újságíró a közelmúltban megjelent könyvében (Broken Vows) a Blair-kormány titkolt tervét mutatja be, a tervet, mely az Egyesült Királyság végérvényes etnikai átformálását célozta a szent multikulturalizmus nevében. Bower közel 200 meghatározó politikussal, hivatalnokkal folytatott beszélgetései, kutatásai alapján jól dokumentáltan egyértelművé teszi: a Munkáspárt, s annak (zsidók által pénzelt: lásd fentebb) vezetője, a pszichopata politikai prostituált mintapéldánya, Tony Blair, illetve Portes és Roche, mint a két hóhér, szándékosan, ideológiai okokból, de a társadalom elől a valós helyzetet eltitkolva árasztotta el az országot idegenekkel, a sok európai munkavállaló mellett elképesztő mértékű nem fehér tömegekkel. Blair szabad kezet adott Roche-nak, egyetlen kikötése az volt, hogy a nem valós „menekülteket” ne engedje be. Roche nem nagyon foglalkozott még ezzel sem, elmondása szerint: „a menekülteknek meg kellene engedni, hogy maradhassanak Britanniában. A kitoloncolásuk túl hosszas folyamat és érzelmes dolog is.” Így is lett, a hamis menedékkérőket munkavállalókká nyilvánították, munkavállalási és tartózkodási engedéllyel (és persze segélyekkel) ellátva. A folyamat eredménye ismert: kisebbségbe került városok, országos hálózatot működtető, gyerekeket tömegesen megerőszakoló, bekábítószerező, prostituáltként futtató pedofil arab bandák, iszlamista buszrobbantás, fejlevágás a nyílt utcán, városrészek felgyújtása faji zavargásokban, kábítószer-terjesztés, életellenes és szexuális erőszakban való felülreprezentáltság, magasabb születésszám és tömeges beáramlás miatti kulturális és szociális sorvadás, majd idővel a gazdanép kisebbségbe kerülése számítások szerint 2066-ra, ha nem lesz sürgősen változás. Szintén eredménye ennek, hogy fehér angolok az elmúlt évtizedben tömegesen (hivatalos adatok szerint 620 ezren csak 10 év alatt) menekültek el Londonból, az egyre növekvő sötétség miatt. Ennek is köszönhető, hogy a főváros lakossága már többségében nem fehér, és immár egy nyíltan fehérellenes arabot választottak polgármesterüknek. Beilleszkedés helyett hatalomátvétel – fehéreknek menekülés, vagy szenvedés.
Sokan még a nemzeti oldalon se hajlandóak elfogadni, hogy zsidók egy velük viszonylag ellenséges csoport tömeges beáramlását támogatnák Európába, azt meg végképp nem, hogy ennek a folyamatnak az élén lennének. Az adatok viszont ezt alátámasztják, mint ahogy Portes, Roche és a Blair-kormányt támogató zsidó oligarchák esetében is láthatjuk.
Portes említett tanulmányában is, ahogy a mai napig kifejtett migránspárti propagandacikkeiben (mint a fentebb idézettben) is felemlegeti zsidóságát, az egykori zsidó migránsok befogadását, így láthatjuk; Portes számára zsidó származása jelentőséggel bír, önazonossága nem „angol”, s nem is „világpolgár” (csak nekünk kellene gyökértelenné válnunk a hozzá hasonlók szerint). Zsidósága ellenére tehát nem tart az arab tömegek beáramlásától, annak az egyik úttörője, az Egyesült Királyság 2000 utáni történelmének egyik legkártékonyabb figurája e területen. Barbara Roche esetében ez szintén egyértelmű, ő a „sokszínűség” imádójaként valamiért mégis a saját fajtája közé vágyott; zsidó iskolába járt ugyanis. Zsidósága kapcsán úgy nyilatkozott a The Independentnek, amit ha valaki más jelent ki, a legszörnyűbb antiszemita bélyegét sütik rá: „Zsidóságom teljesen felvilágosít, megszabja politikai nézeteim. Megértem az etnikai csoportok másságát.” Tehát zsidó származása kihat arra, miként látja a világot, mit tart jónak, milyen politikai döntéseket hoz. Teljesen józan észrevétel ez, de az ún. toleránsok számára „gyűlölködő” dolog észrevenni az ilyet. Természetes dolog, hogy azok akik vagyunk, kihat arra, ahogy a világ dolgait látjuk, származásunk pedig nagyban kihat arra, hogy kik is vagyunk. A zsidó hatalmi pozícióban zsidóként cselekszik, s faji alkatának része a fenségesség degradálásának vágya, az egység bomlasztása, a gazdatest kihasználása. Ki is vívták ezzel a fél világ haragját az elmúlt évezredekben. Ma sincs másként.
Erős zsidó önazonossága ellenére ő se tart tehát az arab tömegektől. A zsidó elit hatalma és befolyása a fontos, nem az, hogy az utcán hányszor ér inzultus egy zsidót, a kis zsidó beáldozható, az őket érő esetleges támadás pedig felhasználható a cenzúra és a törvények további szigorítására, a zsidóság mint elit réteg védelmének további biztosítására. Roche elmondása szerint „imádja London sokszínűségét”, mert „kényelmesen érzi magát benne”. A zsidók a gazdanép között akkor érzik magukat biztonságban, ha a gazdanép nem egységes, hanem atomizált, amelyben észrevehetetlen a zsidó, a többi csoport energiája pedig az egymással való küzdelemre megy el.
Larry Auster amerikai zsidó író maga is hasonlóan vélekedik erről:
Nem meglepő, hogy ezek a zsidók a harmadik világbeli és muszlim bevándorlásra nem rájuk esetlegesen veszélyes dologként tekintenek, hanem mint biztonságuk abszolút garanciájára, abban bízva, hogy egy fajilag kevert és elkereszténytelenedett Amerikában, a sorvadó többségi kultúra nem rendelkezik majd azzal az erővel, még akkor sem, ha esetleg rendelkezik a vággyal, hogy a zsidók ellen lépjen fel.
„A zsidóság megítélésének megjobbítása – Küzdelem az antiszemitizmus ellen” címmel nemzetközi konferenciát tart a napokban a budapesti B’nai B’rith. Valószínűleg ismét nem találnak megoldást minderre, pedig igazán egyszerű lenne. Például a betolakodók támogatása (gyógyszer, adomány stb.), az eretnek, zsidó érzékenységet oly sértő véleménybűnözők levadászása és bíróság elé ráncigálása, a szabad sajtó cenzúrázása helyett (történelmi bűneiket nem is említve) maradjanak inkább nagyon csendben: ne befolyásolják a mi fajtánk sorsának alakulását az ő faji érdekeiknek mentén, mert ez a mi egyetlen hazánk, és senki sem szereti az arcátlan, követelőző, fenyegetőző, büntető, cenzúrázó, kizsákmányoló befogadottat. Több ezer év ismeretével ezt elvárni a zsidótól persze naivitás. Ezen eltelt idő alapján megállapítható, hogy képtelenek őszinte önkritikát gyakorolni és saját viselkedésüket igazítani a gazdanépekéhez – ehhez ugyanis egyenes jellem kellene, ami nem a zsidó faji karakter sajátja. A zsidók megítélésének jobbítása számukra a hazug pozitív propagandát és minden kritika elhallgattatását jelenti. Egy olyan légkör agresszív kialakítását, amelyben a zsidók igényihez igazodik a gazdanép, amint azt a szoborállítások zsidó megtámadásával, nem kóser költőkre, írókra való méltó megemlékezések tiltásával, a nekik megfelelő kultúra, történelemoktatás és -szemlélet kiharcolásával alakítanak ki, de a lista hosszasan folytatható. A fentebb bemutatott, e hetekben zajló Livingstone-esetben is újból ezt láthatjuk tehát, s ez hazánkban is oly ismerős, oly tipikusan zsidós…
Ha rendelkeznének a tisztességes önkritika képességével, nyilván észrevennék, hogy többek között pont ez a hozzáállás szüli az ellenszenvet immár több ezer éve. Ha a zsidó nem is képes, vagy hajlandó saját magával szembenézni, mi, európaiak fontos, hogy ezt megtegyük, mert csak a zsidó karakter és faji aktivizmusuk módszertanának ismeretével tudunk tenni fojtogató befolyásuk ellen.
Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
