Modern ülősztrájk (a felirat: “Nem állunk le, amíg ti nem teszitek!”)
A közvetlen politikai cselekvés stratégiája általában adott problémákra, illetve a válaszul adható megoldásokra, alternatívákra irányuló demonstratív figyelemfelkeltést, valamint a megfelelő képviseletet nélkülöző csoportok nyomásgyakorlás általi érdekérvényesítését célozza. Az alkalmazott eszközök minősége alapján erőszakmentes és erőszakos válfaját szokás megkülönböztetni.
Előbbi legfőbb eszközei az erőszakmentes polgári engedetlenség körébe sorolható tüntetések és egyéb demonstratív akciók, bojkottok, sztrájkok, ülősztrájkok (sit-in) és foglalások, hacktivizmus stb. Az ebbe a viszonylag új keletű irányba elköteleződő mozgalmak, csoportok általában következetesen elutasítják a többnyire jóval nagyobb múltú erőszakos formák (véres lázadások, felkelések, merényletek, zavargások, stb.) alkalmazását, bár például a tulajdon elleni erőszak, szabotázs és blokád mérsékeltebb eszközeivel kapcsolatban még ma is megoszlanak a vélemények. Az általában valamilyen ügy előmozdítása érdekében megvalósuló, kezdeményező jellegű erőszakmentes közvetlen cselekvés, illetve polgári engedetlenség jelenségét proaktív aktivizmusnak, röviden pro-aktivizmusnak is nevezik.
A pro-aktivizmus története
Modern értelmében a közvetlen cselekvés fogalma a lutheri protestantizmus hagyományából, illetve a klasszikus forradalmi és munkásmozgalmi hagyományból eredeztethető, de a klasszikus modernitás, illetve avantgárd művészeti irányzatai is igen nagyra becsülték a tettek erejét. A fogalom már a múlt század
Gandhi a Só-meneten, 1930.
elejének munkás- és nőmozgalmi, illetve anarchista diskurzusában fölbukkant, elterjedése Voltairine de Cleyne hasonló című, 1912-es esszéjének köszönhető, azt a Bostoni teadélutánig és a rabszolgák felszabadításáért küzdő mozgalomig vezeti vissza, és a polgári jogok kérdéskörébe sorolja. A rendszerint tudatos jog- illetve szabálysértést megvalósító, a moralitást az írott jog fölé helyező erőszakmentes polgári engedetlenség, vagy passzív rezisztencia fogalmát Mohandas, avagy Mahatma Gandhi alapozta meg a ’20-as évektől kezdve a Satyagraha (magyarul az igazság mellett való kiállás, vagy lelki erő) tanításával, illetve az indiai függetlenségi mozgalom vezéralakjaként folytatott tevékenységével, amit például az éhségsztrájk angol gyarmatosítók által betiltott ősi indiai gyakorlatának felelevenítése és a nyugati köztudatban való megerő-
Rosa Parks a buszon, 1955.
sítése (a brit és amerikai nőmozgalmak tevékenysége nyomán), vagy a legendás Só-menet fémjelez. A polgári engedetlenség másik úttörője Rosa Parks afro-amerikai aktivista, az 1955-ös montgomery-i buszbojkott elindítója, illetve az ennek nyomán kialakuló polgárjogi mozgalom vezetője, Martin Luther King. Nagyrészt kettőjük tevékenysége nyomán az 1960-as évekre a nyugati országokban széles körben alkalmazták a békés engedetlenség gyakorlatát olyan eszközök által, mint például az ülősztrájk, a különféle infrastrukturális, vagy intézményi terek megszokott használatának szubverzióján alapuló, demonstratív elfoglalása. A közvetlen cselekvés a kor akcióművészeti tendenciái által a képzőművészetben is markánsan megjelenik az amerikai happeningtől a bécsi akcionizmusig. Az 1968-as háborúellenes megmozdulások és diáklázadások eseményei is ezen módszerek elterjedését tükrözték Amerika- és Európa-szerte. Bár sokan másként vélekedtek, a közvetlen cselekvésen keresztül megvalósuló erőszakmentes forradalom (jelenkori értelmezésben: rEvolúció) gondolatát kezdeményezések egész sora tette magáévá: a nukleáris fegyverkezés-ellenes mozgalomtól a zöldeken át a feministákig. A ’80-as, ’90-es évekre a rendszerkritikusok mellett már olyan, jellemzően konzervatív beállítottságú mozgalmak is átvették a polgári engedetlenség módszereit, mint például az abortuszellenes csoportok, miközben az eszköztár egyre bővült.
Főként az ökológiai mozgalmak aktivistáinak tevékenysége nyomán új, az audiovizuális tömegmédia lehetőségeire építő, vagy azokat kihasználó formák születtek, melyek kevés, vagy viszonylag kevés ember részvételével is jelentős figyelemfelkeltő potenciállal bírnak. Ilyenek például a látványos és szimbolikus akciók, mint a bálnavadászat akadályozása, vagy a politikai performance-ok. Az internet elterjedésével megjelenő hacktivizmus a virtuális térben valósítja meg a közvetlen politikai cselekvés és a polgári engedetlenség gyakorlatát, az ezredforduló globalizációkritikus mozgalmaival pedig megkezdődött a megelőző évtizedek rendszerkritikus szerveződéseinek világméretű együttműködésben cselekvő hálózatának kiépülése.Magyarországon a közvetlen politikai cselekvés és polgári engedetlenség módszerei néhány kivételtől eltekintve az utóbbi évekig nem honosodtak meg, különösen 2011 őszétől kezdve viszont egyre fokozódó intenzitással jelentkeztek.
“Pozitív pro-aktivizmus”
Ugyan a pro-aktivizmus fogalma nem feltétlenül korlátozódik erre, az olyan tevékenységek, mint a gerillakertészkedés, vagy a Food not Bombs (Bombák helyett ételt) nevű kezdeményezés(ek)nek az ökoszociális fenntarthatóság elvei mellett kiálló ingyenes, az egyébként a kukákba kerülő élelmiszer fölösleget a rászorulók körében hasznosító (vegán, vagy vegetáriánus) ételosztásai rendkívül tiszta példái a közvetlen cselekvés kimondottan pozitív töltésű, legfeljebb közvetett módon tiltakozó jellegű formájának. Az új generációs mozgalmak egyszerre alkalmazzák a hagyományos, tiltakozó jellegű technikákat és folytatnak „pozitív pro-aktivizmust” az Indignados és az Occupy esetében első sorban a látványos közvetlen demokratikus tanácskozások, vagy a szociális jellegű projektek formájában, az Anonymous pedig az információ és a tudás szabadságának nevében tett kiszivárogtatásokkal.
forrás: http://hu.occupy.wikia.com/wiki/K%C3%B6zvetlen_cselekv%C3%A9sNemzeti InternetFigyelő (NIF)
Kategória:ellenállás, EU Tagged: ülősztrájkok, hacktivizmus, Indignados, közvetlen cselekvés, Occupy, pro-aktivizmus
Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »
