Az lenne? Tanulatlan? Egészen biztosan? És ha az lenne – feltéve, de meg nem engedve, mint mondani szokás –, akkor mi lenne? Nem lehetne miniszterelnök Magyarországon?
Egyszerre természetes és fura, hogy nem szűnik a mi hazánkban – kis híján kis hazánkbant írtam, ajjaj, lett volna nemulass! – a mucsaizás az istennek se. Ha ennyire darabokban van egy ország, így megy ez. De fura is – hisz csak meg kéne próbálni összerakni valahogy.
Na mindegy.
Most mindenesetre egy számomra eleddig ismeretlen libertariánus gondolkodó írt nagy lélegzetű publicisztikát arról – a Mandiner vélemény-újrahasznosítható hasábjában találkoztam vele –, hogy szerencsétlen Orbán Viktor nincs tisztában a közgazdaságtan legalapvetőbb alapelveivel. Bezzeg ha olvasná Henry Hazlitt műveit – derül ki tehát Táborszki Bálint, a Rebirth of a Theocracy angol nyelvű anarcho-kapitalista regény szerzője mélyenszántó szövegéből –, nem épült volna meg az a rohadt kisvasút a Váli-völgyben.
Ami engem illet, majdhogynem akkora rajongója vagyok a kisvasutaknak, mint a vízeséseknek – hiába, a pszichológia napjainkban is korszerűnek mondható felismerései szerint a gyermekkori élmények irdatlanul sokat számítanak mindhalálig –, ezt a felcsúti–alcsúti járatot azonban mégsem szeretem. Látatlanban sem. Nem is azért, mert kedvenc borvidékeim egyike – miszerint Etyek – egyelőre kimaradt belőle, és hosszú távon sem igazán szeretne benne lenni, meg nem is azért, mert kétségkívül randa az a luxusvagon, amit jó előre megmutattak a póroknak a médiákok. A mértékletesség és az ésszerűség elborzasztó hiánya az, ami zavar. Olyan ez, mint egy fordított Tanú. Míg Bástya elvtárs mellé senkit sem szabadott volna beengedni az uszodába, addig erre a 6 kilométeres szakaszra néhány hét múlva már senki sem fog jegyeket váltani. Bástya elvtárs egyedül utazhat, ha ráér, és szottyan a kedve. Hacsak nem ültetnek fel Mészáros Lőrinc-alkalmazottakat a szerelvényekre munkaköri kötelezettségileg.
Mindazonáltal jelent-e ez olyasmit, hogy Orbán Viktor tanulatlan lenne? Vagy hogy bárki a Fideszből bugris lenne – persze vannak ott droidok szép számmal, és egyre többen, jegyzem meg közbevetőleg –, amint az dettó gyakran elhangzik-leíródik az utóbbi időben?
Eszembe sem jutott volna Táborszkival foglalkozni, ha tényleg nem fordulna elő napjainkban iszonyú sűrűn ez a bugrisozás az úgynevezett közbeszédben. A tanulatlanos textus csak szembejött apropónak, mintha rendeltem volna. Tényleg ez megy. Általánosan.
Aki nem Budapesten született, bugris. Aki nem bírja perfektül az angolt, bugris. Aki hisz bármelyik istenben – pláne, ha katolikus is –, még bugrisabb. Aki nincs velünk, az ellenünk van, és bugris. És így tovább. (Hogy a túloldalon mindenki nemzetrontó komcsi, az a másik fele, de most nem arról van szó, rendben?) El ne felejtsem: aki bugris, annak kisebbrendűségi komplexusa is van. Ugyanis olyan szeretne lenni, mint amilyenek mi (ők), nem bugrisok vagyunk, de hiába próbálkozik a féreg, minthogy bugris, esélye sincs nem bugrisnak lennie. Egyszerű, mint a kétszerkettő.
Így minden, amit Orbán Viktor tesz – vagy nem tesz –, visszakézből megmagyarázható. Az is megmagyarázható volt a képlet szerint egykor, amit az első rendszerváltás utáni magyar kormány tett. Nem fogadták be őket a pesti liberálisok – mert tanulatlanok voltak! –, kis lenézés is jutott nekik osztályrészül, megsértődtek. Azóta nincs más céljuk, mint hogy bosszút álljanak a sérelmeikért. Ilyen ez a kisebbrendűségi komplexum!
A fene tudja. Antall József nem lett volna elég tanult és művelt? Orbán Viktornak és az első fideszes idők tehetségesebbjeinek kevés lett volna az ambíció, az egyetem meg a szakkollégiumok? Biztos, hogy kevesebbet tudtak, mint bárki, aki a magyar főváros közigazgatási határain belül született, majd itt járt általános és középiskolába?
Erre én – a lehető legvidékibb vidékiként, tehát szegről-végről érintettként – nem mernék mérget venni. Mert hát az a helyzet, hogy a kultúra és a tudás – magyarul és idegen nyelven egyaránt – több száz kilométerre Budapesttől is elérhető. Felfogható, értelmezhető, beépíthető. Ideértve Andrej Tarkovszkij filmjeit, József Attila verseit, Gion Nándor regényeit, Karl Jaspers értekezéseit, a késsel-villával evést, az Élet és Irodalom publicisztikáit. Az pedig, hogy a Nyugatitól gyorsabban el lehet jutni az Oktogonig a négyes-hatossal, mint a kék metróval és a kisföldalattival – bár az is csupán egy átszállás, nem sok –, viszonylag gyorsan elsajátítható a gyakorlat során.
A miniszterelnökhöz visszatérve: a legkisebb gond az vele, hogy – vélhetően; ha mégis, hadd kérjek elnézést – fogalma sincs arról, ki a búbánat Henry Hazlitt. De nem is az, hogy mivel annak idején nem fogadták be maguk közé a szabad demokraták, és csakis ezért nem terelte be a Fideszt az akkor még nagyobbacska liberális párt szárnyai alá. A vele kapcsolatos problémák, a politikájával szemben felhozható – mintha mind súlyosabb – kifogások nem a komplexusaiból és nem is a tanulatlanságából fakadnak.
Ellenkezőleg: bő negyed század alatt – az időszakot végig a frontvonalban töltve – jóval többet tanult az országos-világos dolgok és kihívások természetéről, mint bárki. Ennélfogva nagyon jól tudja, hogy a politika nem a bölcsész-, sőt nem is a reálértelmiségé. Hanem a bátraké, az erőseké, a céltudatosaké, az erőszakosaké – és a hasonló jelzők sorolása tetszés szerint folytatható. Ahogy a zárt férfiközösségekben: az nem számít, hogy mit olvastál, de az igen, hogy elég merész vagy-e, hogy először üss. Ha igen, nevetni, ha nem, sírni fogsz. Csak a finom kezű entellektüelek hiszik – régóta, mivel ők tényleg nem tanulnak –, hogy a politika finom kezű entellektüeleknek való vircsaft. Aztán meg csodálkoznak, hogy jönnek a kemény kezű pofonok. Egyik a másik után. Nem lennék a helyükben!
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
