A forradalom első öt évének számlája csaknem kétmillió halott. Közben deklarálják az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát.
A minap egy politikai alakzat szimpatizánsai rendezvényükön egy olyan transzparenssel a kezükben vonultak fel, amelyen az állt, hogy lámpavasra a kormány vezetőivel. A dolog önmagában talán teljesen érdektelen is lehetne, elintézhetnénk egy bosszús legyintéssel, a politikai perverzió burleszkbe illő abszurditása, semmi több. De vajon valóban így van-e?
A „lámpavas” a nyugatias modernitás mesterségesen előállított, „csinált forradalmainak” egyik legbrutálisabb megnyilvánulása, a lincselés, vagy hazug megszépítéssel, a népítélet szimbóluma. És, hogy e sötét jelkép milyen szellemi pusztítást képes véghezvinni még egy Petőfiben is, annak megértéshez merengjünk el kicsit az Akasszátok föl a királyokat! című versének sorain. „Lamberg szívében kés, Latour nyakán / Kötél, s utánok több is jön talán, / Hatalmas kezdesz lenni végre nép!”
Még ma is fájdalmas átélni Petőfinek e végzetes történelmi tévedését, mert, hogy amikor a nép mindezt véghezviszi, nem hatalmas lesz, hanem éppen ellenkezőleg, végtelenül és szánalmasan kicsiny. Eszközzé, tárggyá, brutális fegyverré silányul azok kezében, akik ezzel az iszonyattal valójában magát a diadalittas népet végzik ki. Még pontosabban, cinikusan röhögve a néppel végezteti ki önmagát. Ám legalább ennyire elgondolkodtatók a vers legutolsó sorai is: „Lantom s kardom kezembül eldobom, / A hóhérságot majd én folytatom, / Ha kívülem rá ember nem akad, / Akasszátok föl a királyokat!” Vajon megsejtette-e nagy költőnk még életében, hogy ez az önként és büszkén vállalt hóhérsága valójában inkább tragikus szellemi öngyilkosság?
Ennek, a Petőfitől a minapi lámpavas transzparenst cipelőkig terjedő sötét történelmi ívnek az eredete nagyon messzire vagy inkább talán mélyre nyúlik vissza. A francia forradalomnak nevezett brutális terrorakció-sorozatig mindenképpen. Simon Schama cambridge-i történészprofesszor szerint ez a horrorisztikus vértenger is (legalábbis látszólag) ártatlan történésekkel kezdődött. Az első fázis a verbális agresszió sulykolásával zajló kitanítás volt. Ennek a médiát tömegpusztító fegyverként használó kitanításnak első és egyben a leglátványosabb célpontja maga a királyné, Marie Antoinette volt.
Az újabb és újabb kiadásban megjelenő „Essais Historiques sur la vie de Marie-Antoinette” című pornográf pamflet a szexuális démonológiára épülő brutális uszítás történelmi prototípusává vált. Az alapsémák egyszerűek és könnyen érthetők: a királyné a Habsburg birodalmi felforgatás gonosz eszköze, a tehetetlen király fölött uralkodó nimfomán domina, az esztelen pazarlással az államháztartást szétzüllesztő hedonista szörnyeteg. Ezek a minden alapot nélkülöző rágalmak egyre végzetesebb örvényléssel öntötték el a méreggel egyre dúsabban átitatott közbeszédet, s mindez a királyság intézményének elképesztően gyors eróziójához vezetett az 1780-as évek során.
A második fázist a fizikai agresszió még ártatlan próbái jelentik. Ezek még inkább csak egyszerű utcai inzultusok. A leváltott Calonne pénzügyminiszter hintójának megállítása, némi ökölrázás és trágár szavak. Bűnbakképzés, kiterjesztés, fenyegetés, az indulatok óvatos „túráztatása”. A harmadik fázis valójában az első „éles” színpadi próba, az úgynevezett Réveillon felkelés, három hónappal a Bastille ostroma előtt. Egy héten át tartó vad rémhírterjesztés mint mentális „tüzérségi előkészítés”, majd a „roncstársadalomból” verbuvált csőcselék kitartó felheccelése. Ez az 1789 áprilisában lezajló „kaland” órák alatt több száz ember halálát okozta Párizsban, így érthetően sokkolta az elitet. A naiv hit, hogy a körülbelül hatezer fős karhatalom képes fenntartani a rendet, fél nap alatt összeomlott.
A Réveillon felkelés, tehát a kritikus harmadik fázis igazi jelentősége abban áll, hogy megmutatta, milyen sebezhető a nép önjelölt vezetőinek az a meggyőződése, miszerint tetszés szerint tudják megnyitni és elzárni a népi erőszakot, akár egy csapot. Ez azért kritikus elágazási pont, mert ez az első tömeges öldöklés még kijózanító lehetett volna. Konstruktív tanulás helyett azonban a patologikus destruktív tanulás győzedelmeskedett már akkor is.
A negyedik fázis, amit egy kortárs szavait használva a „szabadság első holokausztjának” nevezhetnénk, 1792. szeptember 2., a történések egyik legsötétebb fejezete. Az itt már teljesen kontrollját vesztett őrjöngő tömeg a tökéletesen tehetetlen és védtelen bebörtönzöttekre támad. Néhány óra alatt hetvenezer embert mészárolnak le az állati kegyetlenség olyan perverz technikáival, amire már semmilyen magyarázat nem adható. „Vox populi, vox Dei” – tárja szét tehetetlenül kezét a most már valóban megrettent forradalmi elit.
Az ötödik fázis, amikor az elit „előre menekülve” az állami terror olyan gyilkoló gépezetét indítja be, amivel a népítélet „kisipari” módszerei már nem képesek versenyre kelni. Megkezdődik a Grand Terreur, működésbe lép a Rasoir National (a Nemzeti Borotva). Közel két év alatt több mint háromszázezer embert fejez le a guillotine. „Legyünk félelmetesek, hogy ne a népnek kelljen félelmetesnek lennie” – fogalmazza meg az ötödik fázis alapfilozófiáját Danton, aki két hónappal e szavainak kimondása után szintén a vérpadon végzi.
És végül a hatodik fázis, az „endlösung”, a szisztematikus, elmélyült „nagyipari” népirtás. A „forradalom” első öt évének „végszámlája” csaknem kétmillió halott. És mindez azt követően megy végbe, hogy ünnepélyesen deklarálják az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát.
Vajon ennek a végiggondolása után is ártatlan idiotizmus a lámpavassal fenyegető transzparens?
www.magyarhirlap.hu – Bogár László
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
