Pár nappal ezelőtt a szírek nekiálltak folytatni a szobrászat és vésés remekműveit a palmürai köveken, amely közel kétezer évig szünetelt. Néhány szobrászati mestermű elesett és eltört, hogy helyére új remekmű kerülhessen. Az a remekmű, amit a szíriai tankok rajzoltak meg az idő és jövő felületén. Maga a homok felszíne is egy újfajta gravírozásnak lett kitéve.
A palmürai siker nem csupán egy mindennapi katonai állomás, mert a palmürai csata nem más, mint a lyuk, amely megnyílt az idő falában – és amely megállt 2011-ben. 2011-ben az egész világ megállt a nacionalista mozgalmak és gyarmatosítás elleni küzdelem korszakának véget jelentő pillanatánál továbbá a gyarmatosítás visszatérésének és vallási háborúk feltámadásának a pillanatánál (az iszlamista-iszlamista és iszlamista-nem iszlamista vallásháborúk). A világ akkor olyan volt, mintha megszilárdult volna és mintha idejének órái leálltak volna.
Palmüra csatája az egyik legfontosabb csata, amelyben a szíriai ágyúk olyan irányba tüzeltek, amire senki sem gondolt volna. A szír ágyúk egyenesen a sötét adók szíve felé céloztak a világ összes táján. A szíriai töltetek és rakéták a BBC, a CNN, a török, az arab és az európai hírügynökségek falainak robbantak. Olyan adók és hírügynökségek falainál, amelyek az emberek fejében téves és hazug meggyőződéseket zsúfoltak össze arról, hogy ami Szíriában történik az polgárháború a szírek között, hogy a szírek ölik egymást felekezeti és vallási alapon, vagy hogy a szíriai ellenzék és a kormánypárti, szabadság és elnyomás oldalak hívei harcolnak egymással.
A nyugati médiában mindenki vad szörnyetegként volt bemutatva. A vadság bemutatása a keletiek, de főleg a szírek köreiben szándékos volt, mintha az a kultúrájuk része lenne. Az ISIS az iszlamista, agresszív kultúra termékeinek egyike. A “rezsim” agressziója a “békés” ellenzékével szemben csak egy része az agresszió és nyomor kerekének a kegyetlen keleti kultúra összetételben, amelyben nem ismernek kegyelmet, és ahol az egymás ellen küzdő csoportok – még nemes célokért sem érik el nemes kitűzött céljaikat -, csak kegyetlen véres utakon keresztül vezet az út, amelyek elfeledtetik velük emberi énjüket és vérrel öntik el a terméket. A leszedett rózsa és jázmin, áldozatok vérében fog úszni. Így a vér a szőlőről fog folyni és bármelyik győzelem bora az emberi vér és a szőlő közös erjedéséből fog előállni.
Palmüra felszabadítását, mint egy történelmi város eseményét nem lehetett másképp bemutatni a médiában, mint egy harc eredményét a barbarizmus és civilizáció között. Mert, aki megvédte a követ és megmentette a vésett hatalmas oszlopokat a vad emberek barbarizmusától, az a civilizációt védi. Hirtelen történt, anélkül, hogy felfogná a nyugati média azt, hogy, mit tett azzal, hogy elárasztotta a nézőket világszerte a szobrászat mesterműveinek látványával, ahogyan muszlim barbárok zúzzák szét őket az ISIS soraiból. S ahogyan szobrokat fejeznek le a gyilkosok, majd csontjaikat akár az emberek csontját törik darabokká. A kelet szárnyait törték szét, amelyek a világ égboltján szárnyaltak 3000 évig, míg nem lett mindenkinek az a meggyőződése ezen képek láttán, hogy a világ két felé oszlott, két világgá: egy világgá, amely foglalkozik a civilizációval és egy másik világgá, amely a civilizáció elpusztításában érdekelt. A többi harc a szabadságért, az elnyomásért mind mind másodlagossá vált a két irányzat között, a barbarizmus és a civilizáció között.
Amikor azt látta a világ, hogy az aki szabadon engedi a szobrászat és kövön vésett művek remekeit széttörve a szobrok csuklóján lévő kilincseket, feloldva a láncokat az oszlopok és utcák nyaka körül az maga a szíriai hadsereg, akkor ez a hadsereg az egész világ tiszteletét nyerte el és azoknak a köszönetét, tapsát. Itt már ez a hadsereg nem lehetett többé a rezsim vagy a diktatúra hadserege, sem Assad erői, ahogyan azt hívni szokták, hanem az egész emberi civilizáció hadserege lett, amely képviseli az egész civilizált világot a barbarizmus ellen, a gonosz ellen.
Ebből kiindulva a Palmüra felszabadítása iránti üdvözlet – annak ellenére, hogy a nyugat megpróbálta szégyenlősen kijelenteni – egy igazi sokkot okozó esemény a nyugati agyakban, de főleg a megfigyelő emberi agyban. Aki a követ és a történelmet menti az nem lehet egy rezsimért magát feláldozó hadsereg. Nem lehet egy zsoldos sereg, hanem csak egy olyan hadsereg lehet, ami a kultúra és civilizáció legfelsőbb értékeit képviseli, így minden próbálkozás ezen hadsereg megszégyenítésére vagy gyilkolással vádolására innentől kezdve nagyon nehéz próbálkozás lesz. Egy hadsereg, aki megmenti a történelmet és műemlékeket az csakis óvatos lehet az emberéletekkel is. A legnehezebb dolgokhoz fog tartozni az, hogy ezt a hadsereget valaki lejárassa, főleg miután az egész világ azt látta, hogy milyen nagy áldozatokat hozva űzte el a barbarizmust a kövek közeléből. Egyre inkább azt lehet hallani a nyugatiak beszédében, hogy ők tartoznak ennek a hadseregnek, amely a civilizációt védi a világ legnagyobb élő felszabadító akciója láttára, amelyben olyan fontos emberi kulturális kincset mentenek, mint a szíriai Palmüra.
A szíriai hadsereg bevonulása Palmürába nem egy átlagos katonai akció, hanem inkább hasonlatos egy fantasztikus normandi partraszálláshoz Európa szívében. Ez a palmürai normandiai partraszállás. Palmüra kapuja lesz a kapu, amely megmagyarázza a nyugati kormányoknak a visszafordulást Damaszkusz felé az európai népek előtt. A népek előtt, akik számon is kérték volna és kellemetlen helyzetbe hozták volna kormányukat, ha egy olyan fővároshoz fordulna vissza bármelyik, ez idáig a diplomáciai kapcsolatát Szíriával megszakító kormány, amelynek vezetősége szerint Damaszkusz egy elnyomás alatt lévő főváros, amely a “békés” forradalmat verte szét. Palmüra trónja lesz az, ami az európai visszatérést Damaszkusz felé fogja irányítani minden európai kormány jutalmazásában, amivel a teljes közvéleményt megnyeri és ösztönzi az elitet, hogy visszatérhessen.
Ez a bevonulás lehet talán a nagy rés, amely a “szíriai forradalom” mellkasán nyílt meg – amely mindent megtett, hogy mocskolja a szíriai hadsereg hírnevét, vádolva ezt a hadsereget azzal, hogy a “rezsim” serege, ami gyermekeket és civileket gyilkol robbanó hordókkal. De íme az egész világ látja azt, hogy ez a hadsereg a múltért hal meg, hogy a követ és a szobrot menthesse. A vérével ez a hadsereg az emberi kincsek köré szőttetett, hogy ma úgy járhasson, mint akin a több ezer éves palmürai por a vállán áll.
Ennek a felszabadításnak az időzítése egybe esik a brüsszeli terrormerényletekkel, ahol a nyugati vér még meg sem száradt és az európai seb még nem gyógyult be. Ez megkérdőjelezi azt, hogy ez a katonai művelet vajon egy politikai zsenialitás volt-e, miszerint a szír állam a katonai műveletet azért is gyorsította meg, hogy végrehajtsa míg nem szárad meg a nyugati seb. Plusz az, hogy a katonai eredmény a tűzszünet idején történt azt bizonyítja, hogy a tűzszünet nem egy visszalépés, hanem azt katonai és politikai zsenialitással fogják felhasználni. Ezért próbálják meg a török és szaúd-arábiaiak által irányított vérengző erők ezt a csapdát kikerülni, megsemmisítve a tűzszünetet, bármilyen módon, hogy a média szekere újra az unalmas megszokott dallamot játszhassa, a diktátorról, aki öli a népét mindenféle hordóbombával. De a világnak, ami sokkal tartozik Palmüráért, már nem fog egykönnyen visszatérni abba a hamis időbe.
Talán azt is fel fogjuk fedezni, hogy Palmüra kapuján, amelyen keresztül a hatalmas idő szekerei gurultak át, most lopakodva egy másik dicső idő szekerei gurulnak át. Hisz a világ elkezdett beszélni a szaúdi uralkodó család elnyomásáról és emberiség elleni bűneiről. Elkezdett beszélni Erdogan őrültségéről, akinek a nyugat ma már gúnyolódó dalokat ír. Abban az időben, amiben egybefolynak a gúnyolódó dalok Obama első vádjaival a vahabbita Szaúd-Arábia irányában, amely vádak szerint a királyság a gonoszság forrása a világon. A hangok összefolynak és keverednek a taps hangjával mindenhol, így keleten és nyugaton. A szíriai arab hadsereg a vérével véste meg a sziklák határait, s tankok láncával véste meg a győzelem rajzát és vonalait. Golyóival véste meg az új Palmüra arcát, amelyet talán maga Zenóbia is megirigyelne, ha feltámadna és látná a tankok szobrászati mesterművét a köveken és homokon. Ha feltámadna és hallhatná a harcos férfiak oroszlánordítását, minden bizonnyal azt kívánná, bárcsak átölelhette volna őket háromezer évvel ezelőtt.
Naram Sarjoon
Forrás:orientalista.hu
Tovább a cikkre »
