Az előzőekben azt próbáltam megmutatni, hogy a Tanácsköztársaság korbácsolta fel az országban az antiszemita indulatokat, s hogy ez alól nem tudták magukat kivonni a legkiválóbbak, legműveltebbek, legtehetségesebbek, leghaladóbb, legnagyszerűbb gondolkodók és alkotók sem. Móriczot hoztam példának, maradjunk még őnála egy rövid ideig. Naplójában egyebek mellett ezt olvashatjuk:
„Két zsidó ül a hajón velem szemben. Valami rákényszerít, a most bennem forrongó tűnődések a zsidóság szerepéről, hogy erősen nézzem őket, s megállapítsam a lényüket. Az egyik lehet 62 éves, a másik 36. Lehetnek apa és fiú is, bár a mi gyakorlatlan, keresztyén szemünknek minden két zsidóban van annyi hasonlóság, amennyit ritkán látni ker. családtagok közt. Orruk, fülük nagy, szájuk furcsa, alsó ajkuk előredagad; olyan száj, amelyet mindig undorral láttam, úgy hogy el kellett fordítani róla a szemem. Hányásinger támadt a torkomban ettől a szájtól s mivel ösztönszerűleg mindig védekeztem attól, hogy a kellemetlen képzetekkel, halál, betegség, undor dolgaival foglalkozzam, nem is tudnám, miért: de most rájöttem, a megfigyelés erőszakja alatt, hogy ez az undor erotikus. Ez a száj erotikus tapadást ígér, s ez homosexuális iszonyt kelt. Szemük apró s olyan szem, amit folyton csipásnak látunk. Vastag szemöldök, középen kettős ránc. Óriási áll a fiatalnál, az öregnél viszont korcs, degenerált kiscsontú áll a lefittyent ajak alatt. A fiatal nagy álla miatt olyan pofoncsapott fej, az öreg pedig egy kis vakarcs héjafej. /…/ Nem éreztem soha külön szagát a zsidónak, de nem hiszem, hogy ne volna szaguk: faji szag, ami nekik nyilván izgató s kellemes, és más fajra izgatóan félelmes. Bűzös jelenség ez a két test. Kell, hogy valami penetráns szag jöjjön ki belőlük. Másképp nem érteni azt a gyorsan előálló fizikai rosszullétet, ami elfog a zsidók közt. Mikor a Szovjetházban voltam, ugyanolyan émelyítő hányásinger fogott el, mint mikor egyszer-kétszer a zsinagógában néztem őket, vagy egyáltalán nagy tömeg zsidót éreztem meg egy tömegben magam körül. /…/ A zsidó azonnal, egyénileg s rögtön, ebben a percben érvényesülni akar. Várakozás nélkül, türelem nélkül, beosztás nélkül rögtön, mindent, mohón akar bekapni. Nincs ideje ideálokért, eszmékért, ábrándért dolgozni, nincs ideje várni, tűrni, nélkülözni: ő amit rögtön meg tud csinálni, azt rögtön meg is csinálja. Vadul, nyersen, mindenki rovására, tele akarja szívni magát, felfúvódni, élvezni, kiélni, kéjelegni, tobzódni, hányásig zabálni és felpuffadásig uralkodni. /…/ Azt mondta egy csaknem százéves paraszt nekem a millenium évében: „aki nem tud tűrni, nem fog uralkodni”. A zsidóság, míg tűrni meg nem tanul ideálokért, távoli célért: addig nem fog az idegen fajú néptömegen uralkodni. A zsidóság a saját faji céljaiért igen, azért tudott tűrni. Csaknem két teljes ezredévet élt át idegen fajok közt szétszórva, és nem olvadt be, nem tűnt el: fenntartotta magát a jövőre, az egész világon, a világ minden népén való uralkodásra. Ma úgy látszik, mintha megjött volna az alkalom, az ezredéves álom beteljesedésére: s mikor megjött az idő, kitűnik a cél hiábavalósága. Idegen faj idegen fajon nem uralkodhatik. Azt leigázhatja, lenyűgözheti, kiszipolyozhatja, de nem lesz vezetője.” (Móricz Zsigmond: Naplójegyzetek, 1919. Bp, 2006., 177-186. o.)
Ennek a kétségkívül mélyen antiszemita írásnak a kapcsán teszi fel a kérdést a Népszabadság is, persze még 2005-ben, hogy tényleg antiszemita volt-e Móricz? (Móricz és a zsidókérdés, Népszabadság, 2005. május 6.)
A cikk válasza a kérdésre az, hogy nem, és érvelése ismerős. Nézzük csak!
„Hegyi Katalin, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa szerint ezzel a kérdéssel tanulmányok egész sorának kellene foglalkozni, és nem elsősorban irodalomtörténészeknek, hanem történészeknek kellene feltárni ezt a bonyolult kérdést.
Móricz ellenérzése a zsidósággal szemben nem volt különös jelenség a múlt század tízes éveiben – egy idő után Ady Endrét is zavarta anyagi függősége Hatvany Lajostól -, mégsem tekinthető egyikük sem antiszemitának. Amikor Móricz papírra vetette fenntartásait, éppen csak véget ért a vörösterror az országban. Hegyi Katalin úgy látja, hogy a zsidókkal szembeni ellenérzés nem jelentett egyet a későbbi zsidótörvények elfogadásával. Sokakat ugyan irritált a zsidók kulturáltsága, gyors polgárosodása, nyelvérzéke, összetartása, de például Móricz az első zsidótörvény után azonnal kárhoztatta a jogszabályt, és mint olvasható, kifejezetten a zsidók mellé állt. 1919-ben Móricz egyetértett Károlyi Mihály földosztó törekvéseivel, brosúrákat adott ki A földtörvény kiskátéja és Népszavazás a földreformról címmel – Horthyék épp ezért meghurcolták, két hétig vizsgálati fogságban tartották. Móricz a fehérterror kiszolgáltatottságának megrázó élményéből írta meg Légy jó mindhalálig című regényét. Tehát A kommunizmus után című napló a vörösterror élményéből fakad, a szépirodalmi mű pedig a fehérterroréból.”
Ez világos beszéd. Tehát a Tanácsköztársaság és a vörösterror utáni antiszemitizmus „természetes” és érthető, ami alól magától értetődő módon nem tudta magát kivonni sem Móricz, sem Ady. Rendben van, mi is így látjuk. Csak az nem világos mindezek után, hogy ha a legkiválóbbaknak, legokosabbaknak és legműveltebbeknek megbocsátjuk a vörösterror és a „zsidó lázadás” okozta antiszemitizmust, akkor vajon miért nem bocsátjuk meg ugyanezt a népnek?
Az Irodalmi jelenben ezt olvashatjuk Móricz kapcsán:
„Závada az Idegen testünkből készült színpadi művében a ’19-es Móricz-napló egy részletét is felhasználta, de visszájára fordítva azt: a részletben ugyanis Móricz megdöbbentő áttekintéssel és felkészültséggel rajzolja meg a zsidókról alkotott, negatív értelemben lélegzetelállító képét (kezdve azzal, hogy ritkán fürdenek, váladék folyik a fülükből, odáig, hogy hány ül belőlük a nézőtéren a színdarabjain). Ezt fordította át Závada egy Klezmer-szövegbe, amiért egyébként Körmendi Zsuzsa irodalomtörténész hevesen támadta, miszerint . Térey meglátása szerint Móricz antiszemitizmusa egyszerűen a városba került falusi ember komplexusaiból fakad, és a színház világába egyébként szerelmes Móricz épp ebbe a közegbe csöppent bele. – tette hozzá Térey.
Móricz azonban még a háború vége előtt, ’42-ben meghalt, és hátrahagyta az ellentmondásos, mítoszokkal terhelt életművet, amely csak egy zseni után maradhat. Éppen hetven éve halt meg: a naplókat kiadó Petőfi Irodalmi Múzeum ezzel a beszélgetéssel tette sokkal hitelesebbé Móricz-képünket.”
Rendben. Éppen ezért ideje feltenni a kérdést: Vajon miért csodálkozunk azon, hogy az egyszerű parasztember, akinek meghatározó élménye volt, amikor a „zsidók” betörtek a falujába, és agyonverték vagy lámpavasra húzták a papját, a bírót, és mindenkit, aki nem tetszett nekik, akit a „zsidók” azzal fenyegettek, hogy a templomából mozit csinálnak, nos, miért tartjuk megdöbbentőnek, ha ez a parasztember húsz évvel később „részvéttelenül” nézte, ahogy a csendőrök elhurcolják falujából a zsidókat?
Ez a fontos kérdés, amikor antiszemitizmusról töprengünk, és ez a kérdés sok további kérdést vet fel. Például azt, hogy kinek lehet szobra ebben az országban, és ki döntheti ezt el? (folytatjuk)
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »
