Örményországban és Azerbajdzsánban járva az európai utazó számára az egyik legszembetűnőbb jelenség, hogy a településeken sok katonát, laktanyát, vidéken sok elfoglalt hadállást, tüzelőállást látni. A kiújulni látszó karabahi konfliktussal kapcsolatban a helyi és a nagyhatalmi politikai szándék mellett azt is figyelembe kell venni, hogy a feleknek erős, ugrásra kész haderőik vannak.
Néhány éve, egy Budapesten dolgozó magas rangú azeri diplomatával beszélgetve megkerülhetetlenül szóba került a karabahi konfliktus. A kedélyes, angolul jól beszélő, középkorú férfi arca elkomorult, és a legnagyobb komolysággal leszögezte: ha most azonnal telefonálnak neki Bakuból, hogy mindenkire szükség van a – többségében örmények lakta, nemzetközi jogilag viszont Azerbajdzsánhoz tartozó – terület visszafoglalására, habozás nélkül egyenruhát húzna, menne a frontra, és meggyőződése szerint így tenne minden azeri. A jelenetet könnyen el lehetne intézni azzal, hogy egy újságírót meggyőzni akaró diplomata túlzásáról volt szó, viszont az Azerbajdzsánban tapasztaltak sem hagynak kétséget afelől, az országban komolyan veszik az elvesztett területek – a karabahi enklávé mellett hét azeri járásról is szó van – visszaszerzését, illetve minden lépést, ami ehhez közelebb viszi őket.
A szénhidrogénekben gazdag Azerbajdzsánnak azonban nemcsak a morál fenntartására vannak eszközei. Bár hivatalosan máig nemzetközi fegyverembargó van érvényben, Ilham Aliyev elnök becslések szerint több milliárd dollárt fordított a haderőre az elmúlt években: a legfőbb szállítók Oroszország, Izrael, Törökország és Ukrajna voltak. Tüzérségi és légvédelmi rendszerek (miután Moszkva használt Sz–300-asokat ajándékozott Jerevánnak, néhány év elteltével új gyártásúakat adott el Bakunak), pilóta nélküli repülőgépek egyaránt szerepeltek a palettán, de mint azt a 2014 őszén először megrendezett ADEX 2014 kiállítás is mutatta, gőzerővel fejlődik a helyi védelmi ipar is.
Ami Örményországot, illetve az általa támogatott, hegyi-karabahi örmény entitást (az úgynevezett Artsakh Köztársaság) illeti, a haderő fejlesztése és állapota szinte teljesen Moszkva támogatásának függvénye, márpedig a Kreml láthatóan sok haditechnikát ad át, illetve tart üzemképesen. Ennél azonban sokkal többet nyom a latba, hogy Gjumriban, illetve Erebuniban nagyjából mintegy ötezer fős orosz összhaderőnemi kötelék állomásozik, ami Jereván biztonsági garanciája nemcsak egy potenciális azeri fegyveres revízióval, hanem Törökországgal szemben is.
Az érintett felek mellett katonailag fontos lehet, hogy a Kaszpi-tengeren és a szomszédos Iránon át vezet a legfőbb orosz utánpótlási repülőútvonal Szíriába, Izrael pedig annak reményében épített ki az elmúlt években szoros kapcsolatokat Bakuval, hogy az iráni nukleáris létesítmények elleni esetleges csapásokhoz felhasználhassa az azeri légteret, esetleg bázisokat.
Hogy a térségben lévő jelentős hadipotenciált teljesen szabadjára engedik-e vagy sem, egyelőre nyitott kérdés, s csak az bizonyos, hogy az 1994-es tűzszünet óta nem voltak ilyen súlyos, elhúzódó összecsapások. Hétfőn, bár az azeriek egyoldalú tűzszünetet hirdettek, jelentős veszteségekről (170 örmény katona halála, 25 kilőtt azeri harckocsi) érkeztek hírek, Jerevánban pedig Szerzs Szargszján örmény elnök figyelmeztetett: ha Azerbajdzsán tovább fokozza a katonai nyomást, hazája elismerheti Hegyi-Karabah függetlenségét, ami a konfliktusnak jelentős, igaz, szimbolikus eszkalációja lenne.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 05.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
