A bizonytalanság az úr a miskolci úgynevezett számozott utcákon. Az itt mélyszegénységben élő cigányok közül sokan nem várnak a kilakoltatókra, és a közeli Lyukóvölgy felé veszik az irányt. Azt mondják, ott még mindig jobb, mint azokon a városrészeken, ahol cserelakásokat kapnának. Sok arrafelé a drogos, mondják, miközben a kábítószer a számozott utcákban sem ritka jelenség. A Lyukóvölgyben, az egykori bányászüdülők környékén élők enyhén szólva sem örülnek mindennek, és folyamatosan romló közbiztonságra panaszkodnak. Szerettük volna megtudni a városvezetéstől, készen állnak-e arra, hogy a közeljövőben így újabb városrehabilitációba kell fogniuk, de nem kaptunk választ kérdéseinkre.
Itt ültek a vendégek, itt ült az amerikai nagykövet asszony is, erre, a zöldterületen volt az asztal is, volt itt minden: sütemény és kóla is, aztán jött a tűz. Horváth Béla, a kisebbségi önkormányzat helyi képviselője, akit mindenki csak Kaktuszként emleget a környéken, egy kiégett portán vezet minket körbe a miskolci Hetedik utcában. A virágmintás tapéta szegélye fekete, az égett műanyag vezeték szúrós szagát most is érezni. A kóla, a sütemény és a vendégeskedő Colleen Bell hűlt helyén ma csak olvadó hó, szemét és üres vodkásüveg fogad. Itt lakott Molnár József és neje, ám tavaly a rendben tartott és tartozásmentes lakás kigyulladt. Senki sem emlékszik, hogyan történt a tűzeset, csak arra, hogy Molnár Józsefné óriási szerencsével menekült meg, és hogy hosszú időbe telt, mire felépült: testének 40 százaléka megégett. Sírva meséli, az önkormányzat még így is felszámolta nekik a kilakoltatás költségét.
Molnárék ma a Lyukóvölgyben, Kanadába költözött rokonuk házában húzták meg magukat, de a legszívesebben visszamennének a számozott utcákba. Abban bíznak, hogy mivel a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság a napokban megerősítette az Egyenlő Bánásmód Hatóság határozatát, és arra kötelezte a miskolci városvezetést, hogy „a telepfelszámolás következtében korábban már hajléktalanná vált vagy az intézkedés alá eső személyek emberhez méltó lakhatási feltételeinek biztosítása érdekében az érintetteknek biztosítson megfelelő lakhatási körülményeket”.
Amikor Horváth Bélát a hírről faggatjuk, hevesen gesztikulálva közli: ő most már „ezer százalékig” biztos benne, hogy megmarad az Ötödik, Hatodik és Hetedik utca. Azért csak ez a három, mert ezek esnek legmesszebb a hamarosan felújítandó diósgyőri focistadiontól. A Kilencedik utcától a Tizenegyedikig lesz majd az új aréna parkolója.
Új szomszédok
Addig is a bizonytalanság az úr errefelé. Ami biztos, az az, hogy folyamatosan lakoltatják ki azokat a zömében mélyszegénységben élő cigányokat, akiknek vagy lejár a határozott időre kötött lakásbérleti szerződésük, vagy nem fizetik a tavaly duplájára megemelt lakbért. Sokan nem várták meg a végrehajtókat, és vagy a távoli Kanada, vagy a közeli Lyukóvölgy felé vették az irányt. Utóbbi településrész közigazgatásilag Miskolchoz tartozik ugyan, de elég csak elindulni a diósgyőri városrészből a Testvériség utcán, jelentősen megváltozik a táj, amint megérkezünk a Lyukóvölgyi útra.
2004-ben zárt be a Lyukóbánya, akkor kezdték magukra hagyni itteni, közművesítés nélküli nyaralóikat és hétvégi házaikat a munka nélkül maradt szénbányászok. A toldozott-foltozott ingatlanokról ma már nem lehet megmondani, hogy hogyan kerültek le a lakatok, mielőtt megérkeztek új lakók. De kik is ők, és honnan jöttek? „Valakik, valahonnan” – feleli egy a szemöldökét jelentőségteljesen felhúzó férfi, amikor az új szomszédokról kérdezzük. Amikor a neve után érdeklődünk, megrázza a fejét, és a buszhoz siet.
Ugyancsak név nélkül hajlandó beszélni egy kucsmás lyukói lakó. Kérdésünk kihozza a sodrából, és alumínium ételhordójával hadonászva válaszol: „Itt a legszarabb az élet! Én voltam Harlemben, nem semmi egy környék, de Lyukóvölgyhöz képest Harlem tiszta Hollywood”. Egy pillanatra megnyugszik, és felmutat a domboldalon egy szürke házra, majd egy nem sokkal távolabb álló, összetákolt fakalyibára. „Tanúm van rá, hogy abba a házba vitték a cuccaimat, magyarán átpakoltak a szomszédba, mégse történt semmi!” Hasonlóan ingerült lesz egy Máriaként bemutatkozó nő, aki 43 éve lakik Lyukóvölgyben, ahol szerinte „már szóhoz se lehet jutni”. Hozzá kétszer törtek be, tyúkot loptak tőle, és vasat. Mégsem ez fáj neki a legjobban, hanem az, hogy tudja, ki a tolvaj, aki elmondása szerint: „Itt mászkál nap mint a nap, és nem történt vele semmi.”
Nem volt ez mindig így. Molnár József nosztalgiázva mesél azokról a nem is olyan távoli időkről, amikor – egyfajta válaszként a Jobbik által szervezett Magyar Gárdára – Lakatos Attila borsodi cigány vajda településőrséget szervezett, amelyben cigányok és nem cigányok együtt tartottak rendet egyebek között a Lyukóvölgyben és a számozott utcákban.
– Volt, hogy egyszerűen elvettük a gyerekek kezéből a ragasztós zacskót, és eldobtuk – meséli feltüzelve Molnár József, aki sokkal hatékonyabbnak tartotta ezt a fajta közös járőrözést, mint a mostani rendszert. Szó, mi szó: mi is mindössze két gyalogos rendésszel találkoztunk a Lyukóvölgy kopár fái között, míg zavartan forgolódó kapucnis fiatalból láttunk vagy tucatnyit. Nem kell sokat kutyagolniuk, és máris a számozott utcáknál vannak, ráadásul a busz is itt tenné le őket, ha azzal jönnének.
Tetovált könnycsepp
Így hiába tették ki az egykori diósgyőri munkástelep renitens lakóit, azok, akik a bezárt Lyukóbánya környékén vertek tanyát, rendszeresen visszajárhatnak akár saját korábbi lakásukba is. Vagy egy lelakott melléképületbe.
Fotó: Hegedűs Márta / Magyar Nemzet
A Nyolcadik utcában lakó Szabó Mihály és felesége pontosan tudja, milyen ez. Szipus Józsi, vagy hogy a másik, hasonlóan beszédes becenevét említsük, Könnycsepp (a börtöntetoválások szimbolikája szerint könnycseppet a gyilkosok varratnak a szemük alá – a szerk.) először a mellettük lévő, kiürített lakásba költözött be, majd Szabóék egykori melléképületébe.
– Loptak maguknak áramot, aztán ment a mulatozás, meg a drogozás. Öt gyerekkel laktak itt – meséli Szabó Mihályné. Benézünk a nyílászáróitól megfosztott ingatlanba, ahol térdig ér a borosflakonokból álló kupac. De nem akartak balhét, a Szipus Józsi ugyanis nagydarab ember, úgyhogy megengedték neki, hogy csikágózzanak kicsit a szomszédban. Szabó Mihályné azonban hozzáteszi, ez annyira nem jellemző ám a számozott utcákra, mint ahogy azt állítják. Az, vagy sem: egy teljesen átlagos hétköznap délelőtt azt láttuk mi is, hogy rendőrök vittek el valakit Ötödik utcai otthonából kihallgatásra.
Váradi Gábor és Botos Ferenc is azzal kezdi mondanivalóját, mint Szabóné. A miskolci cigány kisebbségi önkormányzat elnöke és egyik képviselője egybehangzóan állítja, hogy félretájékoztatás és általánosítás zajlik a kérdésben. Váradi úgy látja, hogy a városnak nem azon kellene dolgoznia, hogy olyan embereket rak ki bérleményükből, akik semmilyen tartozást nem halmoztak fel, hanem azon, hogy ezek az emberek hogyan lehetnének fizetőképesebbek. Felrója Kriza Ákos polgármesternek azt is, hogy miközben a villamosvonal másik oldalát folyamatosan fejlesztették, addig a számozott utcákban semmit nem csináltak, így pedig nem csoda, hogy leromlott az egykori melósotthonok állaga.
Pedig Váradi szerint nagyon is értékes vagyon lenne Miskolc kezében, ha jó állapotban tartaná az alacsony bérleti díjú, komfort nélküli lakásokat: sokaknak ugyanis az a négyezer forint is sok pénz, amit korábban fizettek havonta. Ma ez az összeg több mint a duplája, ami Váradi és Botos szerint nem szolgál másra, mint hogy elűzze a lakókat. Súlyos gondnak tartja, hogy így láthatatlanok lesznek az „innen elüldözöttek”, akár a Lyukóvölgyben, akár a közeli falvakban szóródnak szét.
– Busmanként tekintenek rájuk a miskolciak, ha visszatérnek a városba – hangsúlyozza Váradi Gábor, hogy nem kószáló hordákra gondolt, hanem olyan emberekre, akik a nyomor miatt olyan állapotba kerültek, hogy kitűnnek majd a környezetükből. Megint csak meglep minket azzal a kijelentésével, hogy ő maga is egyike annak a 35 ezer aláírónak, akikre a városvezetés rendszeresen hivatkozik, amikor a telepfelszámolás mellett érvel. Váradi azonban hozzáteszi, hogy ő azért adta a szignóját, mert abban a felhívásban az is szerepelt, hogy humánus megoldás születik majd.
Ablakkeretből tűzifa
Fotó: Hegedűs Márta / Magyar Nemzet
Szerettük volna megszólaltatni Miskolc kormánypárti alpolgármesterét is. Azt szerettük volna elsősorban megtudni Kiss Jánostól, hogy készül-e a város a következő rehabilitálásra. Ugyanis egyrészt a Lyukóvölgyben láthatóan már most elég feszült a helyzet, ráadásul a sok számozott utcai a Tetemvár és a Béke szálló környékén kapna cserelakást, ahol a közbiztonság sokkal rosszabb, mint a jelenlegi lakóhelyükön. Azt is szerettük volna megkérdezni, hogy van-e már terve az önkormányzatnak arra, mi lesz a számozott utcák helyén. (Nyáron kérdeztük Kiss Jánost, akkor még nem tudott konkrétumot mondani – a szerk.) Mindenesetre amikor Szabó Mihálynét kérdezzük erről, ő pikírten a gazdagok eleganciáját utánozva mondja, hogy szálloda is lesz majd itt, a reggelizőből be lehet majd látni a pályára. Őt ennél azért lényegesen jobban érdekli, hogy innen csak és kizárólag a közeli Vasgyár utcába hajlandó költözni. Tetemvárba és a Békeszálló környékére, „azokra a nyomortanyákra” nem hajlandó költözni Szipus Józsi valamikori kényszerszomszédja, mert ő beteg. Ha nem kap ott lakást, akkor akár rá is bonthatják a Nyolcadik utcai lakását. Közben a férje a Hetedik utcából szerzett ablakkereteket fűrészeli darabokra, tűzifa lesz belőle.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 08.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
