Különleges Giotto-másolatra bukkantak az erdélyi kiszsolna templomának romfalai között. Ha nem intézkednek sürgősen a román illetékesek, a maradványok rövidesen megsemmisülnek. Ez a veszély fenyegeti a szentély másik freskóját is, amelynek eredetije a középkori vatikáni Szent Péter-bazilikában állhatott. A pusztulás sajnos alapállapot az erdélyi műemlékek esetében – az utolsó órában vagyunk.
Izzadnak a kövek – töri meg az áhítatos csöndet a művészettörténész. A víz lassú, szívós munkát végez; apránként mállasztja-bontja szét előbb a többrétegnyi festékkel borított vakolatot, a maltert, aztán magukat a köveket. A kiszsolnai evangélikus templom romjait február végére szinte egészen átitatta az ónos-savas csapadék.
– Még egy tél, és valószínűleg egészen megsemmisül, a falak összeomlanak, annyira vizesek – folytatja kis szünet után a gondolatmenetet Papp Szilárd. Az egyik oszlopfő tetején megmaradt, hússzínűvé változott, faragott, rideg tekintetű emberfej félig vádlón, félig kifejezéstelenül néz felénk. Fölötte a kék, zöld, lila, sárga foltok és vonalak végtagokká, alakokká, alig kivehető töredékekké állnak össze. A fragmentumokat képzeletben próbálom összekötni. Már szinte látom Giotto di Bondone egykori híres, az újkor hajnalán elpusztult Navicellájának jelenetét: Jézus a vízen jár, s a hajóból kilépő, felé közeledő, süllyedni kezdő Péternek a jobbját nyújtja. „Tu es Petrus”, vagyis: „Péter vagy: és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta.” Tudjuk, hogy Giotto alkotása a régi Szent Péter-bazilikában állt eredetileg; a hajó pedig az egyház allegóriája. Hogy az Északkeleti-Kárpátok oldalában, Besztercétől nem messze, az egykor szászok lakta Kiszsolnán, egy korábban Szent Péter titulusú templomban esetleges másolatára bukkantak, erről öt nappal korábban hallottam Budapesten: Papp Szilárd művészettörténész jutott a bizonyosságnak tekinthető felismerésre, miután hosszabb ideig tanulmányozta a fragmentumokat. (A Budapesten élő Szabó Tekla erdélyi művészettörténész már 2010-es tanulmányában írt a képről, s ő is felhívta a figyelmet a párhuzamra.)
Fotórekonstrukció a meglévő töredékek alapján Fotó: Papp Szilárd
Kívülről is körbejárjuk a helyenként bozóttal benőtt romokat; az erődtemplom falai néhol még látszanak. Lábam előtt furcsa formájú, lapos kő hever.
– Régi szász sírkő maradványa – tudom meg a minket kísérő Tatár Árpád régésztől. Az eső, az időjárás szétolvasztotta rajta a feliratot. A másikon még kivehető a szöveg egy része: „…Herr, du … mir von meinem Herzen…”
Rejtély
– Jöjjön, mutatok valamit! – szól a régész. A templom szentély előtti oldalán mohával vastagon benőtt, robusztus vályúszerűség hever. Csak közelebbről megszemlélve tűnik fel, hogy gótikus ablakkeret, a mára elpusztult sekrestye falából hullott ki a fűre. Hogy miért hagyják itt elenyészni? Rejtély. Legalábbis nehezen magyarázható.
Az egykori erődtemplom külön álló tornyát ma is használják: az átalakított, majd végleg eltüntetett evangélikus parókia helyén tavaly ortodox templom épült, ők harangoznak ott. Az erődfalak előtt, az út felé EU-segítséggel épült modern, a környezetbe nem illeszkedő park és játszótér, körülötte a szász házakból álló régi Kiszsolna helyén az új falu; akárhogy forgatjuk, udvariaskodunk magunkban, nem mondhatunk mást: szedett-vedett, csúf kis település. Az épített örökségből alig maradt valami, néhány ablakkeret, homlokzat emlékeztet csupán a szász múltra.
Fotó: Papp Szilárd
– Több jel is arra mutat, hogy a kiszsolnai templom nem a XV. század végén, hanem legalább másfél száz évvel korábban, 1330–1350 körül épülhetett – a történet, amelyet Papp Szilárd délelőtt a megyeszékhelyen, Besztercén rendezett konferencián elmesél, detektívregénybe illő, ahogy többen is megállapítják; mintha egy Agatha Christie-krimi zárójelenetének rutinos nyomozója tárná elénk hibátlan logikai sorrendben a bizonyítékokat. A templom születési ideje szinte pontosan behatárolható, tudjuk meg: az úgynevezett figurális konzolok egyik női feje – ezt láttuk imént a terepszemlén is – olyan fodros szegélyű főkötőt visel, amely a XIV. század közepétől a XV. század elejéig volt divatos. Frizurája pedig tovább szűkíti a vizsgálandó kort, hasonlót nagyjából 1350 és 1380 között hordtak, az ekkor épített pozsonyi városházán vagy a pécsi Mária-kápolnában is ilyen módon megformált női fejre bukkanhatunk. Hogy miért fontos a templom építési ideje? Feltételezhető ugyanis, hogy a freskó nem sokkal utána készült, a falon látható alakok külseje is erre utal. Az egykori, 10 méter magas, 14 méter széles, eredetileg a régi Szent Péter-bazilika átriumának egyik falán található Giotto-mozaik, a Navicella ötven esztendővel korábbi. A megsemmisült alkotásnak a XIV. századból összesen három másolata maradt fenn: a leghűségesebb a firenzei, s úgy tűnik, a töredékek vizsgálata alapján, pontosságban alig marad el tőle a kiszsolnai lelet. (A későbbi másolatok már a sérült s javított mozaik alapján készültek.)
Fotó: Papp Szilárd
Hányatott sorsára utal, hogy a kiszsolnai freskó három forráscsoport alapján rekonstruálható. Egyrészt a templom falain ma még látható töredékek segítségével; ezért is lenne érdemes „leszedni” a protestantizmus idején rávitt festékréteget, mert feltételezhető, hogy valaha a szentély minden részletét s talán a hajót is képek díszítették. A második forráscsoportba azok a tíz-tizenöt évvel ezelőtti fényképek tartoznak, amelyek a pusztulás korábbi fázisában örökítették meg a belső teret; számtalan, a fotókon még látható részlet megsemmisült azóta. A harmadikba a Beszterce-Naszód megyei múzeum által leválasztott töredékek sorolhatók.
Ilyen a világon máshol nincsen
Papp Szilárd végül fontos kuriózumra hívja fel a figyelmet: az egyik falszakaszon a Giotto-másolattól független festményfragmentum fedezhető fel. Hosszas vizsgálódás után szinte bizonyos, hogy ez is Szent Péter-ábrázolás; a művészettörténész szerint egyedülálló, nem akadt párjára Nyugat-Európában sem: Péter apostol mint emberhalász tűnik fel. Bizonyos, hogy az egykori Szent Péter-székesegyházban számos Péter-ábrázolás volt látható. Ha a kiszsolnai emberhalász egy általunk nem ismert, megsemmisült középkori vatikáni alkotás egyetlen másolata, akkor a felfedezés nemzetközi szempontból különösen jelentős.
A művészettörténész előadása után gyorsan zajlanak az események. A Beszterce-Naszód megyei múzeum igazgatója, Corneliu Gaiu először is közli, hogy a nyárra biztonsági tetőt kívánnak emelni a templom fölé, majd kérdésemre megjegyzi, a kiszsolnai templomkertben heverő gótikus kőablakot az esetleges helyreállításig beszállítják a múzeumba. A résztvevőkön különös izgalom fut végig: nincs itt a Romániai Német Demokrata Fórum helyi vezetője és az evangélikus lelkész, pedig a konferencia elején még jelen voltak; hamarosan kiderül, akkor hagyták el a termet, amikor a múzeum másik vezetője az elnéptelenedett, elszegényedett evangélikus gyülekezetet tette felelőssé a templom állapota miatt.
Zuhanás
– Kiszsolna tünet, egy jóval nagyobb, összerdélyi válság része – mondja Kiss Lóránd művészettörténész-restaurátor. A besztercei „magyar házban” találkozunk, ő is a délelőtti konferenciára érkezett, jelenleg kisebb csoporttal a székelyderzsi erődtemplom helyreállításán dolgozik. Besztercének maroknyi, mintegy ötezres magyar közössége van, szinte mindenki ismeri a másikat. A nagyobb teremben az idősebb nemzedék énekel zongorakíséretre, a kisebben táncórát tartanak gyerekeknek. A fiatal magyarok hetven százaléka vegyes házasságban él, az utódok túlnyomó részét már románnak nevelik, mondta az imént az egyik résztvevő. Statisztikai adatokat mutatnak: a város lakosságát az iparosítással többszörösére duzzasztották, míg az első román uralom alatt, az 1930-as népszámláláskor és 1941-ben is a németek és a magyarok többséget alkottak, addig napjainkra a magyarság aránya hét százalék körülire zuhant. A németek szinte egészen eltűntek a megyéből; az 1941-es huszonegy és fél ezerből 1956-ra valamivel több, mint hatezren maradtak, 2002-ben pedig ennek tizedét tette ki a szászok száma. A második világháború végén evakuálták őket, húsz százalékuk, ha visszatért. Akiket pedig nem adott el fejpénzért Ceausescu, azok a rendszerváltozás után távoztak. Volt olyan község, ahol az 1990 karácsonyán még kétezer lelket számláló szász evangélikus közösség néhány hónap alatt, 1991 húsvétjáig körülbelül kétszáz főre apadt.
– A maradék maradékának a maradéka él már csak Észak-Erdélyben, Beszterce környékén – mondja Kiss Lóránd. Az elnéptelenedő épületek megőrzésének szándéka vezette az evangélikusokat, amikor a hatvanas években megállapodást kötöttek az ortodox egyházzal templomaik átengedéséről. Kilencven százalékukat – a kiszsolnai például nem volt köztük – át is vették. A feltételek között szerepelt, hogy a templomok jellegét meg kell őrizni; ez persze az ortodox liturgikus szokások miatt csak részben valósulhatott meg. A restaurátor pozitív példaként említi a szásztörpényi istenházát, amelyet műemlékvédelmi szempontok alapján restauráltak. A legtöbb helyen a műemléki szempontokra persze nincsenek tekintettel, van, hogy az épületeket teljesen kifestik, cementbe öltöztetik vagy bádogtornyocskákkal díszítik. Mivel régészeti szempontból a templomokat nem vizsgálták, jócskán érhetik a kutatókat meglepetések. Nem elképzelhetetlen, hogy számos falfestmény kerülhet még elő, akár a kiszsolnaival vetekedő jelentőségű.
Sötétben tapogatózás
– Az ortodox egyházat kellene meggyőzni olyan kutatási program jelentőségéről, amelynek részeként legalább értékfelmérést végezhetnénk és nyilvántartásba vehetnénk, hogy hol milyen falképek vannak, milyen oltárok, oltártöredékek, orgonák maradtak fenn – véli Kiss Lóránd. – Egyelőre csupán a sötétben tapogatózunk az előző tulajdonostól származó információk alapján. Persze nemcsak a templomokról van szó: a pusztulás sajnos alapállapot az erdélyi műemlékeknél, a szórványtemplomok mellett elsősorban a kastélyok, kúriák, udvarházak a legveszélyeztetettebbek.
Fotó: Papp Szilárd
Romániában 1977-ben egyik napról a másikra megszüntették a műemléki hatóságot, amely csak a Ceausescu-rendszer bukása után éledhetett újjá. Ennek a döntésnek esett áldozatául például a keresdi reneszánsz kastély. A helyreállított XVI. századi lakótoronyban az örökségvédelmet eltörlő rendelkezés kiadásakor már csak az intarziás ajtószárnyakat kellett volna elhelyezni. Az őrizetlenül hagyott, felállványozott épület hamarosan a környékbeliek elsődleges építőanyag-forrása lett, s néhány év alatt rosszabb állapotba került, mint volt a rekonstrukció előtt. A XVI. századi faragványok túlnyomó része eltűnt, a boltozatok beomlottak, a lodzsába vezető reneszánsz lépcsőnek pedig csak az alapozása maradt meg. A rendszerváltozás után a tisztázatlan jogi helyzet miatt pusztult el számos épület. Visszafordíthatatlan állapotban van például a kerelőszentpáli Haller- vagy a magyarszentbenedeki Kornis-kastély.
A legnagyobb akadály: a román állam
– Az értékmentésben a legnagyobb akadály, hogy a román állam Erdélyt tudatilag még „nem lakta be” – mondja a szakember. – Idegen tehát számukra a terület nem román öröksége. Amíg ezen érzelmileg, szellemileg nem lépnek túl, igazi szemléletváltás nem várható.
Tegyük hozzá: az egykor a szovjet blokkhoz tartozó Közép-Európa is küzd hasonló gondokkal. Hogy a saját portánkon is söpörjünk: az egykor nagyrészt svábok lakta baranya–tolnai Schwäbische Türkei evangélikus templomainak tíz százaléka üres, sokszor romos is, ugyanakkor több mint a fele veszélyeztetett.
Hogy kerül-e biztonsági tető a páratlan értékeket hordozó kiszsolnai romfalak fölé a nyáron, arra biztos ígéretet senki nem tett. Pedig életmentő szerepe lehetne. Baljós előjelként néhány nappal a konferencia előtt ledőlt a hétszázötven éves szászveresmarti templom tornya. Papp Szilárd úgy véli, a jövőben az épületek rendkívül rossz állapota miatt jóval gyakrabban fogunk hallani középkori erdélyi templomok, kastélyok, értékes falusi porták megsemmisüléséről, mint eddig. Kritikus órába érkeztünk.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 05.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
