Egyetlen kevésbé igazi-valóságos kérdés sem volt a magyar közbeszédben a rendszerváltás óta eltelt huszonhat évben, mint az ügynökkérdés. Hogy mind a mai napig benne van a levegőben – sőt időnként a középpontban –, az elsősorban a politika és a politikusok felelőssége. De mégsem csak az övék. Részesei vagyunk ennek mindannyian, hiszen hagytuk magunkat. Először, másodszor, harmadszor és századszor is. Ráadásul lesz százegyedik és ezredik alkalom is.
Kiváló interjú jelent meg a szombati Magyar Nemzetben Tamás Gáspár Miklóssal. A Bihari című, Tar Sándor író szomorú és kegyetlen sorsáról szóló színielőadás kapcsán sok releváns állítása van a témával kapcsolatban. A legfontosabb idézet ezen a vonalon: „Hogy az ördögbe lehetséges, hogy nem az ávósok ellen folyik ma hajsza? Tar Sándor a hibás, vagy a nyomorult belügy, amely az egészet irányította? Hogy lehet, hogy még mindig a többnyire szerencsétlen sorsú beszervezettek botlásain szörnyülködünk ahelyett, hogy a még ma is közöttünk élő, többnyire idősebb urakat vennénk elő?”
Nemcsak TGM nem érti. Én sem. Az elejétől kezdve nem. Miért érdekesebb és fontosabb, hogy kiket szervezett be – gyalázatosan, aljas, undorító módon –, kiket tett páriává a rendszer, mint az, hogy a rendszert kik működtették? Az, hogy valaki nem bírt ellenállni, és megalázták, nem őt tette első számú gazemberré. Az első számú gazemberek azok voltak, akik megalázták őt. Közülük viszont a legtöbbnek nemhogy megbocsátottunk, el is fogadtuk őket demokratának, haladónak, szavaztunk rájuk – már aki –, visszaemeltük őket a hatalomba, mindent elhittünk nekik.
Holott bár a spicliség nem védhető, spiclivé tenni másokat még kevésbé tolerálható.
Ügynökügyekről nehéz írni. Nehéz és veszélyes Magyarországon azt állítani, hogy ez már tényleg nem több, mint egy jól fejlett, gusztustalanul cupákos, hátborzongatóan anakronisztikus, sokszorosan visszaöklendezett gumicsont.
Miért állít ilyet valaki? Csak nem azért, mert vaj van a fején? Sunyít? Menekül? Mi elől?
Adják magukat ezek a kérdések, igaz? Amiatt is, persze, mert konkrét, hihető válaszokat immár biztosan nem fogunk kapni. Két lehetőség volt annak idején. Vagy úgy, ahogy TGM mondja, bevágni a Dunába az összes aktát, vagy nyilvánosságra hozni mindent. De ennek lőttek, a hajó elment. Egyszer s mindenkorra. Ami azóta zajlik – a gumicsont után jöjjön még egy-két közhely –, az gittrágás és köldöknézés.
Lehet, hogy TGM könnyen beszél. Megengedheti magának. Mindegy neki, ki minek tartja, minden gyanú felett álló figurának, vagy habókos, a mainstreamből amúgy is kiszorult, érdektelen és jelentéktelen okoskodónak. Minden lepereg róla így is, úgy is.
Ezt mondja ő: „Engem tizenhat éves korom óta megfigyelnek, tehát önök most az előző rendszer egyik áldozatával ülnek itt szemközt”. Ehhez képest állítja azt, amit állít. Ehhez képest állítja, hogy nem a lényegről beszélünk, és ha azt tennénk, annak sem lenne már értelme.
Az emberek szeretik a titkokat. Bulvárlapot is ezért olvasnak, a kipattanó ügynökügyeknek is ezért örülnek, ha hitelesek az infók, ha nem. A kettő egy tőről fakad, a kíváncsiság minősége független a kíváncsiság tárgyától.
Engem 20-21 éves korom óta figyeltek meg, ha jól számolok. Nem Romániában és Magyarországon, hanem a Szovjetunióban. Minimum két emberről tudok akkori közvetlen környezetemből, akiket megkerestek, hogy dolgozzon nekik – nemet mondtak, és hogy így tettek, elhittem nekik –, és még egyről, aki tippem szerint vállalta a feladatot.
Mi következett ebből akkor és mi következik belőle ma? Egyben maradt a rendszer és a birodalom? Nos, nem. És ha mégis egyben maradt volna, mi lett volna a hozzájárulásuk nekik, és mi azoké, akik kipécézték, felkeresték, megzsarolták őket? Világos: akik kinevették vagy akár óvatosan-félénken elhajtották a szemeteket 1988-ban, azok inkább helytálltak, mint azok, akik a halódó diktatúra matematikája szerint próbálták kiszámolni a jövőt. Csakhogy az utolsó hetekben vagy években hősnek lenni könnyebben lehetett már – és azelőtt nem volt ez mindig így.
Egy-két éve volt szó Ukrajnában arról, hogy megnyitják az aktákat. Elsőre felvillanyozódtam, azt mondtam, írtam, hogy na, ha tényleg ez lesz, utazom Kijevbe, hadd lássam, mi minden van ott rólam. De akkor is inkább azt gondoltam, a dossziék tartalma lenne izgalmas számomra. Az, hogy mire voltak kíváncsiak azok. Nem az, hogy kik súgták meg nekik ezt és még ezt is. Nem az számított, hogy kik írtak, hanem az, hogy mit írtak, és hogy kik olvasták az írásokat.
Nem akarok ám felmenteni senkit, remélem, ez világos. Ha igen, az eddigieken túl már csak egy közlendőm maradt. Ez: 2016-ot írunk, jövőre pedig 2017 lesz. Nem 1988.
1988 ugyanis régen volt, és hálistennek nem jön vissza soha többé.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
