Amióta marxista alapon vitatja a kapitalista rendszert, nemzedéktársai nagy része elfordult tőle. Markáns véleménye van a honi közállapotokról, de gondolkodóként mintha légüres térben mozogna. Hogy érzi magát a kilencvenes évek ünnepelt liberális értelmiségije ma Magyarországon?
– Múlt héten mutatták be a Katona József Színházban a Bihari című darabot, amelyet Tar Sándor író ügynökügye ihletett. Ön szerint mit kellene kezdenünk az egész ügynökkérdéssel?
– Az égvilágon semmit. A Magyarországon uralkodó elképesztő szellemi lustaság következménye, hogy ezt még ma is ennyire fontosnak vélik.
– Meglepődtünk. Kifejtené, miért gondolja így?
– Ügynökök, spiclik nemcsak a szovjet rendszerekben voltak, hanem nyugaton is. Ez a modern társadalmak velejárója. A hidegháború alatt Angliában majdnem annyi spicli volt, mint itt, és az MI5 pontosan úgy beleszólt az egyetemi kinevezésekbe, mint itt az ÁVO. Ha az 1989 előtti rendszer külső vonásait nézzük, az ügynökkérdés nem sajátlagosan jellemző a sztálini rendszerekre. Fontos aspektus, de nem egyedülálló. A modern tőkés társadalmakban – ahol nem a személyi uralom, a vallás és a testi erőszak a kontroll eszköze – a piac szükségessé teszi az egyének szabad tájékozódását, hogy a munkás munkaadót találjon, a fogyasztó pedig termelőt. Ezekben a társadalmakban akkor is van közvélemény, ha nincs szabad nyilvánosság. Ezeket a társadalmakat az alattvalók magatartására vonatkozó információk nélkül nem lehet irányítani. Éppen a növekvő mozgásszabadság miatt van szükség titkosszolgálatokra, s ezek a fölvilágosodás óta mindenütt léteznek. Részei az államigazgatásnak. Jusson eszükbe a Wikileaks-botrány meg az NSA lehallgatásainak ügye. A rendszerváltáskor azt mondtam, az ügynökaktákat be kéne vágni a Dunába. Ebben nem volt igazam, de az ügynökügy az 1989 előtti rezsim megértésének egyik fő akadálya. A szokásos romantikus nonszensz, amelynek középpontjában „a titok” mágiája áll. A tervező államkapitalizmusban – amelyet tévesen „szocializmusnak” szoktak nevezni – a lényeges a tervhivatal, a központi bizottság gazdaságpolitikai osztálya, a nemzeti bank, a pénzügy-, az ágazati minisztériumok, az állami nagyvállalatok összjátéka volt. Nem a verés.
Tamás Gáspár Miklós. Az előző rendszer egyik megfigyeltje volt, szerinte mégse kellene semmit se kezdeni az ügynökkérdéssel Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
– Aki vagy akinek a hozzátartozója megjárta az állambiztonság pincéit, biztosan mást gondol erről.
– Engem tizenhat éves korom óta megfigyelnek, tehát önök most az előző rendszer egyik áldozatával ülnek itt szemközt. De nem az én sérelmeimről van szó. Az üldözés kellemetlen, de minden társadalomban üldöznek embereket. A szovjet típusú hatalomnak besúgókra volt szüksége ahhoz, hogy tájékozódjék a társadalom állapotáról. Nyugaton erre megfelelt, ha figyelték a közvélemény-kutatásokat, a piac mozgásait, vagy belenéztek az újságba. De az uralkodó osztály és az államhatalom mindenütt és mindig gyakorol társadalmi kontrollt. A kontrollformák persze különbözők. Akkor a kínzókamra, ma a televízió, a YouTube meg a Facebook – ez nyilván kevesebb megaláztatással jár, de a kontroll létezik. A fejlett kapitalista társadalomban a kényszer nem mindig közvetlen, épp elég, hogy a termelő el van választva a termelőeszközöktől. (De még így is a kapitalizmus történetéhez tartoznak a fasizmusok, a véres katonai diktatúrák.) Nincs már föltétlen szükség rá, hogy az ispán vagy a jószágigazgató bottal verje az embereket, mert ők önként mennek dolgozni, ha nem akarnak éhen veszni. Ám az alávetettek ellenállását mindig és mindenütt megtorolják így vagy úgy.
– Ám az ügynökakták zsarolási potenciálként alkalmazhatóak a politikában. Ez csak nem jó…
– Persze hogy nem, de jól jelzi társadalmunk moráljának pöcegödörszintjét. Hogy az ördögbe lehetséges, hogy nem az ávósok ellen folyik ma hajsza? Tar Sándor a hibás, vagy a nyomorult belügy, amely az egészet irányította? Hogy lehet, hogy még mindig a többnyire szerencsétlen sorsú beszervezettek botlásain szörnyülködünk ahelyett, hogy a még ma is közöttünk élő, többnyire idősebb urakat vennénk elő? Hogy lehet, hogy benne van a kormányban ez a Tasnádi nevű pasas, és a kormány még nem bukott meg? Ha őszinte lett volna az a nagy antikommunista hangulat Magyarországon, ez lenne a minimum. Ez erkölcsi fertő.
– Amikor morálisan ugyanolyan borzasztónak írja le a tervező államkapitalizmus korszakát, mint a kapitalizmust, felmerül a kérdés, vajon ugyanezt gondolta-e már a rendszerváltozáskor az SZDSZ politikusaként.
– Naiv voltam. Olcsó dolog utólag bölcsnek lenni, de ebben a tekintetben teljesen átlagos voltam. Tele voltam illúziókkal. Ez talán mégis jobb valamicskével, mint a cinizmus. Elfogult voltam, mondjuk így.
– Mi iránt?
– A liberális demokráciák és az antitotalitárius eszmerendszerek iránt. Persze ha akkori önmagamként hallanám a mai önmagamat erről, azt mondanám, ez relativizmus. Kétségkívül tévesen hittem, hogy ha a szabad társadalomban követnek el bűnöket, az más, mint ha nem szabad társadalomban követik el őket – nevetséges. Éppoly vak voltam a liberális kapitalizmus vétkeivel szemben, mint a fanatikus bolsevikok Sztálin bűneit tekintve. De ma is szemben állok az 1989 előtti rendszerrel, sőt még keményebben. Diktatúrára lehet magyarázat, de nincs mentség. Ám ebben nincs újdonság. Amikor átalakultak az agrártársadalmak, Angliából ki kellett dobni a népességfölösleget. Ebből lett Amerika. Az angolok akkor úgy tekintettek a gyarmatokra, mint üres területekre, akárcsak később a cionisták Izraelre. Hogy ott mások is laknak? Indiánok, palesztinok? Irreleváns. A bennszülött láthatatlan. Ez azért nem sokban különbözik attól, ahogyan a szovjet típusú rendszerekben a paraszti tömegeket nagyüzemekbe hajtották, csak még több ember halt bele.
– Szokott még beszélgetni a tizenöt-húsz évvel ezelőtti barátaival, politikus- és értelmiségi társaival?
– Hosszú évek óta nem. Tűrhetetlennek tartják az álláspontomat. Annak nincs értelme, hogy udvariaskodjunk, és annak sem, hogy veszekedjünk.
– Orbán Viktor évértékelőjében a migránskérdést jelölte meg legnagyobb veszélyként. Ha, tegyük fel, beleszólása lenne külpolitikánk irányításába, hová pozicionálná Magyarországot a mai világpolitikai helyzetben?
– Ma a tőkés centrum nem képes fölszívni a periféria lakosságát akár itt helyben, a periférián, akár a gazdag centrum kis repedéseiben. Mi ma valójában versenyzünk Afrikával és a Közel-Kelettel, hogy melyikünk vándorolhat be a leggazdagabbak közé. Migrációs verseny folyik a szemünk láttára. De ki nyer majd? A kelet-európai országok el akarják kerülni, hogy a vetélytársaik közelebb jussanak a centrumhoz, Nyugat-Európa pedig szelektál. Mi is ki akarunk vándorolni, és nem akarjuk, hogy mások megelőzzenek vagy elvegyék a helyünket.
TGM: A kései kapitalizmus dögrováson van a nívótlan, buta és népellenes politikájával együtt Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
– De mi lehetne a határlezárások alternatívája?
– Nem ez a kérdés. Hanem az, hogy akik hatalmon vannak, képesek-e alternatívát felmutatni vagy az alternatíva útjából eltakarodni. Nem képesek rá, ezt az európai elitet békés úton nem lehet elmozdítani. Az EU nem tehető demokratikusabbá, ezt bizonyította Görögország példája: a görög kormány kompromisszummal próbált javítani a görög nép helyzetén. Eltiporták. A tekintélyelvű államrendszere miatt amúgy is megvetett Magyarországot – egyébként nagyon helyesen – elítélték a kerítésépítés miatt, majd fölépítették a saját kerítésüket, amely majd kiválóan használható lesz a magyar, bolgár, román migránsokkal szemben is. Máris tervezik a kelet-európaiak beáramlásának korlátozását. Abban egyetértek honfitársaim nagy részével, hogy hazánk rettenetes szociális, politikai, intellektuális, lelki és esztétikai hanyatlása miatt el kellene menni innen, de a helyzet az, hogy nincs hova menni. Megette a fene.
– A sok százezer magyar fiatal nem azért megy el, mert nyugaton több pénzt kereshet?
– Mindez összefügg. A testi és a lelki szegénység meg a belőle fakadó kétségbeesés nemcsak azért általános Magyarországon, mert Orbán Viktor reggel fölkel, és kitalálja, aznap hogy rontsa el a kedvünket. Ahogy ő mondaná, ez nem életszerű. A rendszer válságának következményei borzalmasak. És ez nem csak Magyarországra igaz. Aki elmegy a jobb élet reményében, hamar rájöhet, hogy máshol sem jobb. A kései kapitalizmus dögrováson van a nívótlan, buta és népellenes politikájával együtt: nem szép látvány.
– Említette Orbán Viktort. Az utóbbi években többször is váltottak „levelet” a sajtón keresztül, s mintha létezne önök közt valamilyen kölcsönös, máig meglévő szimpátia. Sőt, ha jól tudjuk, a miniszterelnök korábbi kávémeghívása is él még…
– Utóbbira inkább udvariasan nem reagáltam: ha nemet mondok, az rossz modorra vall, ha megyek, annak semmi értelme. Nem tartjuk egymást hülyének – ez azért nem nagy dolog, mindenki tudja, hogy a miniszterelnök okos és tehetséges ember a maga nemében, de hogy mit csinál, azt nagyon jól látom, és kíméletlenül megírom, ahhoz nem kell beszélgetnünk. Arról meg nem fogok neki panaszkodni, hogy rezsimje jóvoltából milyen körülmények között vagyok kénytelen élni – elvégre nem én vagyok az egyetlen. Tömören: a kudarcos rendszerváltás egyik tarthatatlan liberális értelmezéséből – „nálunk nincs polgárság!” – Orbán azt a szintén tarthatatlan következtetést vonta le, hogy erőnek erejével, sok-sok közpénzzel és sok-sok sovén dumával kell összeragasztani a „nemzeti középosztályt”, ami a durva erkölcstelenség és a magyar állam szétrohasztása mellett is Don Quijote-i, fantaszta vállalkozás.
– Még sosem fordult meg a fejében, hogy elmenjen az országból?
– De, mint mindenki másnak. Ráadásul az elméleti műveimet már másfél évtizede nem magyarul írom. Ám én magyar értelmiségi vagyok. Bár még ma is inkább erdélyi magyar, vagy még inkább: kolozsvári, az „integráció” esetemben nem sikerült.
– Hogyan nem vált „magyarországivá”?
– Nekem egyfelől megszokhatatlan Magyarország monokulturális jellege, amelyhez fogható talán az egész világon nincs, és ami Trianon következménye. Ráadásul szellemileg provinciálisabb, mint a Csonka-Magyarországon ok nélkül lenézett „Balkán”. A tájékozatlan és műveletlen, kulturálisan huszadrangú Pest pedig vidék, míg például Szarajevó nem az. Nekem bizony hiányzik a román nyelv is. Másrészt ez katolikus ország. Persze tudom, hogy alapvetően vallástalan, de kulturálisan ez számít. A magyar Erdély kvintesszenciálisan protestáns. Aztán meg ifjúkorom Kolozsvárja jóval magyarabb hely volt, mint Pest, Pozsony, Sopron vagy Pécs: ezek mind német városok. Mi a régi magyar kultúrában nőttünk föl, nem kis részben a román uralom miatt. Kemény Zsigmond hozzám jóval közelebb áll, mint itteni nemzedéktársaimhoz, az én magától értetődő asszociációim között ott van Wesselényi, Szemere, Kossuth, Eötvös, Szalay, Csengery, Trefort. A pestieknek ezek utcanevek. Régimódi környezetből érkezem. Én még abban nőttem föl, hogy népét szolgáló tanítónak, írónak, orvosnak, tisztviselőnek lenni a legnemesebb hivatás. De ki olvas ma már Szalayt? Én a Statusférfiak és szónokok könyvét (1847) lapoztam (ott vannak Fox, Pitt, Mirabeau, Chatham legszebb beszédei), mielőtt bementem volna a parlamentbe annak idején, vesztemre. Ma is ott áll a polcomon. Jó, a hanyatlás mértéke nemcsak nálunk döbbenetes, hanem egész Európában. Meg Amerikában: Jeffersontól Donald Trumpig… De ez azért nem vigasztal.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 05.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
