Elvárnánk, hogy a Mazsihisz is megemlékezzen a kommunizmusról áldozatainak emléknapján

Elvárnánk, hogy a Mazsihisz is megemlékezzen a kommunizmusról áldozatainak emléknapján

Ami késik, nem múlik, tartja a közmondás., de ez valahogy mégsem mindig van így. Illetve nem mindenkinél. A Mazsihisz soraiban mindmáig múlik. Lehet bogozgatni okait, de ez tény. Pedig az ÁVH-sok, az ÁVÓ-sok tagjai túlnyomórészt nem magyarok voltak. Nem is rácok, szerbek, svábok, tótok, bunyevácok. Mások. Nem azonosították magukat soha a magyarsággal, mégis tort ültek képviselői (pláne legjobbjai) fölött

Magyar Menedék - Badiny

Különösen is fontos ennek leszögezése most, amikor Donáth György szoboravatását szó szerint fizikailag akadályozták meg ezek szellemi-lelki utódai. Ilyenkor önkéntelenül is egy döbbenetes vallomás jut az ember eszébe. Íme:

„A fasiszta kivégzések közönsége nagyrészt zsidó söpredékből áll össze, vérszomjas szemet szemért alakokból; azok a szegények, akik igazán szenvedtek, akik ártatlanul elszenvedték a zsidóüldözések vesszőfutását, akik megkínzott, nyomorult halottaikat gyászolják, otthon maradtak. De ez a nagyvárosi, hangos, szemérmetlen és kegyetlen alzsidóság, ez a söpredék, amely üzletben, utcán, hivatalban képviseli most a zsidóságot, igen nagy veszélyeket idéz föl a megmaradt zsidóság egésze számára. S nem lehet tenni semmit ellene…”

Márai Sándort idéztem, 1946-os naplóját. Döbbenetes sorok. Eszébe jutnak ilyenkor az embernek a néhai, hazájából kiutasított orosz író, Dmitrij Szergejevics Merezskovszkij szavai is: a bolsevizmus maga az Antikrisztus. De hogy magyar példánál maradjunk, egy ferences fráter vallomása. Íme:

„Az 1940-es években rendtartományunk Debrecenben két rendházat alapított, melyeknek fő feladataként a tanyavilág lelkipásztori ellátását jelölték meg, ami missziós munkával volt egyenlőm, mivel az azon a vidéken lakók közül sokan, amíg a ferencesek föl nem keresték őket, még papot sem láttak. Kolumbán és Otmár atyát nagyon szerették a hívek, én pedig egy igen szép virágzásnak indult ministráns csoportot vezettem. Otmár atya elhelyezése után azonban olyan elöljárók kerültek kolostorunkba, akik nem értettek a tanyasi nép nyelvén – mert a városi lelkipásztorkodásban voltak otthon –, így nekünk, akik a korábbi szokásokat szerettük volna továbbvinni, el kellett jönnünk Debrecenből. Ekkor kerültem Szigetvárra sekrestyésnek és ministránvezetőnek. Itt is szép, virágzó csoportunk volt.

1950. június 12-én kb. éjfél felé csengettek. Én azt hittem, hogy a nálunk tartózkodó Légár főtisztelendő úr jött haza. A portához érve kérdeztem:
– Ki az?
– Államvédelem – volt a válasz.
Kinyitottam az ajtót, és hat civil ruhás férfi jött be igazolványukat mutatva, hogy a rendfőnök urat keresik. Őket géppisztolyos, sisakos katonák követték, géppisztolyukat előre szegezve. Ezután bejött puskára tűzött szuronnyal két katona, ezek megálltak a portaajtóban. Természetesen a civilekkel együtt mind ávósok voltak. Előtte való napokban vitték el a kereste nővéreket a kórházból. Felkeltettem Nárcisz atyát, majd a házfőnökhöz mentünk. A házfőnökhöz érve megkérdezte az ávós hányan vagyunk a rendházban, majd azt mondta, hogy hívjuk össze a rendház lakóit. Mikor mindannyian együtt voltuk, a házfőnök atya szobájában az ávós tiszt így szólt:
– Maguk értelmes emberek, nem kell sokat magyarázni. Magukat a belügyminisztérium megszüntette és ideiglenes tartózkodásuk helyére Kecskemétre internálja, ahol tovább intézkednek a sorsukról. Ezt a lakóhelyüket el kell hagyni rövid időn belül. 12 kg csomagot vihetnek magukkal, értékeiket, egyéni levelezésüket, kulcsaikat tegyék ki az asztalaikra.

Hírdetés

Mindenki tíz percet kapott, hogy összeszedje a legfontosabbakat. Szobáinkba 1-1 katona kísért bennünket a hátukhoz szegezett géppisztollyal és azt mondta ellenállást nem tanúsítsunk, mert keresztüllőhetik az ellenállót. A házfőnök atyánál ott maradt a pénz is, amit Medárd atya küldött Amerikából a templom és a rendház restaurálására. Amikor kijöttünk a szobánkból, a szobánk falát megsimogattuk és megcsókoltuk, úgyszintén lent, a portatajtónál lévő nagy feszületet. Az ávósok ezen nagyon nevettek és az egyik meg is jegyezte: „Mi az, most nem segít magukon az Édes Jézus? A másik még jobban nevetve mondta: Ejnye, tisztelendő urak, hát ezért nem volt érdemes ővele ennyire jóban lenni, hogy ő miatta még nem is nőzhette!” Erre megszólal a harmadik ávós: „Ej, pajtás nem feledd el, most éjszaka van és az öreg Istennel együtt mindnyájan alszanak”. Majd nagyot kacagott. Közben kiértünk az udvarra, ahova már betolatott egy nagy katonai ponyvás autó. „Na, tisztelendő urak, lépjenek csak fel, megyünk misézni”. Az autóban lócák voltak, azokra kellett ülni. Közénk ült egy ávós, persze nem volt szabad egymással beszélgetni sem. A többi katona az utánunk jövő autókra szált fel. Mikor az autó az udvarból kitolatott az utcai villanyok szint egy gombnyomásra kialudta. De láttuk, hogy az utcán mindenütt szuronyos katonák álltak, egymástól jó pár méterre. Volt egy különítmény, akik a rendházban maradtak, ezek lepecsételték az ajtókat és vigyáztak, hogy senki be ne jöjjön a rendházba. Reggel jöttek a fiúk ministrálni, csodálkoztak, hogy a templom be van zárva, és katona áll puskájával a bejáratnál. A fiukat kérdi az ávós:

– Mit akartok?
– A tisztelendő bácsit keressük.
– Menjetek haza, ő még alszik.
– Az nem lehet, ő már ilyenkor ki szokta nyitni az ajtót.

Az ávós elzavarta a gyerekeket, úgyszintén a misére érkező híveket is. Futótűzként terjedt a hír, hogy elvitték a barátokat. Édesanyám is odaért a hírre a rendházhoz. Az ávós kérdezte tőle, mit akar? A fiamhoz jöttem meglátogatni Szegedről, itt segítettem a rendházban és a bőröndöm itt van bent a konyhában, azt szeretném elvinni.” „A bőröndöt nem kaphatja meg” – így az ÁVÓ-s.” De nem tudok hazautazni, mert a bőröndben van benne a vasúti arcképes igazolványom és a pénzem is. „Menjen a fenébe!” – válaszolta. Édesanyám addig könyörgött, míg az ávós kihozta a bőröndöt, alaposan átkutatta, majd az édesanyám felé dobta. „Nem szégyelli magát, büdös ringyó olyan naplopónak nevelte a fiát, akik csak a vért szipolyozzák kis, inkább fojtotta volna meg mikor a világra hozta, mintsem ilyen rohadt naplopót nevelt fel. Ilyen anyákat naplopó fiukkal együtt kellene felakasztani, vagy élve megnyúzni, menjen innen előlem büdös k… Innen azonnal menjen az állomásra, de senkivel szóba ne merjen állni, odahaza sem beszélhet az itt történtekről. Mindenütt, még a vonaton is figyelni fogjuk, megértette?” Elképzelhető édesanyám mit érezhetett, hogy gyermekéről ilyen véleménnyel voltak, és még tetejében el is hurcolták, azt sem tudja hova. Fogalmuk sincs azoknak arról, milyen idők voltak ezek, akik valamilyen formában nem élték át.

A pécsi rendház lakóit is hozzánk csatolták, kivéve Kiss Ferencet, aki nagyon idős volt éa beteg, őt itt hagyták Pécsett. Megindult a leponyvázott autó Kecskemétre. Kecskemétre érve az ÁVÓ átadott a házfőnök Kéri Xavér atyának. Meghagyták neki, minden egyes tagért felelős. Itt már nagyon sokan voltunk összezsúfolva, megfordulni sem lehetett. A kecskemétiek ezt megtudták, rengeteg élelmet hoztak a konyhára. Persze az ÁVÓ nem hagyott nyugodni minket. Éjjel jöttek vagy ötször ellenőrizni, valaki megszökött-e? Ilyenkor felolvasták a 300 összezsúfolt nevét. És az ávós tiszt ilyenkor felolvasta mindig ugyanazt: – „Lépjenek ki önök ebből a bajból, mert az egyház az süllyedő hajó, ha kilépnek belőle, szabadok, emberek lesznek, ha nem akkor önöket a Szovjetunióba viszik ólombányákba”, és ehhez hasonló dolgokkal biztattak minket. Kintről jöttek a hírek, hogy a marhavagonok más külön vágányon ott állnak, hogy minket kiszállítsanak a Szovjetunióba. Megtudtuk azt is, hogy Jászberényből éjjel e jezsuiták elszöktek, lepedőkötelet fontak és az ablakon kimászva Bécsbe szöktek. Hogyan volt ez szervezve, mindmáig titok maradt. Szegény Ottokár atyát bevitték az ÁVÓ-ra jól összeverték, amiért nem vigyázott kellően. Sírtak a hívek a templomban. Közben felfigyelt külföld és figyelmeztették Rákosiékat, ha végrehajtják ezt a szerzetesekkel, komoly baj lesz belőle.

Egyszer a tiszt azt mondta, hogy egyenként jöjjenek le az irodába, és ott alá kell írniuk egy papírt, de senki nem szólhat a másiknak, mit írt alá. Innen azonnal a pályaudvarra kell menni és a legközelebbi vonattal elutazni, senkivel nem szabad beszélni, még otthon sem a dolgokról. Mindenkit figyeltetni fognak még odahaza is. Végre rám került a sor. Az irodába érve elém adnak egy papírt, hogy írjam alá. Ha ezt aláírom, ők elhelyeznek munkába is, de ha nem lássam a következményét. A papír tartalma ahhoz hasonló volt, mintha magunk kértük volna, hogy bennünket feloszlassanak és mi megszabaduljunk a kényszeréletünkből, mintha mi magunk kértük volna, hogy a rendből kiléphessünk és a szabadságot válasszuk. Rendkívül kellemetlen dolog volt ez, mert nem tudhattam, a többi mit írt alá, hát én is aláírta, hogy nem maradok. Kiértem az állomásra, Kecskeméten már ott volt Kamarás Mihály atya és kérdezte „Na, Lackó, mit írtál alá” „Aláírtam, hogy nem maradok” „Laci, ez nem jelent semmit. Majd a rendfőnökségtől megkapjuk az utasításokat.” „hazaértem Szegedre, ami akkor határsáv volt. Pár nap múlva Schrotty Pál atyától jött a levél:” Megengedjük, hogy rendházon kívül éljen, felmentve az engedelmesség és a szegénység fogadalma alól, mindenkor a megyéspüspökhöz tartozik, bármilyen üggyel rendbe való visszahívásig”. Ez egy kicsit megnyugtatott, némi támasz volt. Szegedre mentem édesanyámhoz. Egyik éjjel, úgy fél egy tájban dörömbölést hallott a kapunk édesanyám. Kiment. „Ki az?”– kérdezte.” „Államvédelem” – volt a válasz. Talpay Lászlót keressük, el akarjuk helyezni. Munkában”. Eszébe jutott édesanyámnak, éppen tegnap éjjel szedték össze a férfiakat az egész Alföldi utcában kényszermunkára és nem tudnak róluk semmit sem. Édesanyám hirtelen ezt a választ adta: „A fiam már dolgozik Szatymazon a húgoméknál, tanyán”.Erre az ávós tiszt:” Jó, majd utána nézünk.” Erre autóban ülve elmentek, édesanyám rögtön bejött, szólt Margitka húgomnak és nekem, hogy keljünk fel, azonnal menjünk kis az állomásra és ezzel a hajnali személyvonattal, mai most indul Pest felé, menjek kis Margitka néniékhez Szatymazra és maradjatok ott. Ott már nem is keresett az ÁVO.

Szatymazra eljöttek meglátogatni a szigetváriak és elmondták, hogy az elhurcolást követő vasárnap zsúfolásig megtelt a templom és értünk imádkoztak. Elmondták azt is, hogy Bence a világi papok plébánosa barátok ebédlőjében mulatott a rendház pincéjéből hozott bor mellett úgy, hogy a plébánost berúgva úgy vitték haza a plébániára. A rendház pincéjében lévő összes bort az ÁVO felpakolta az autójukra és elvitte. Mondták azt is, hogy az állatok mind-mind éhesen bőgtek, a lovak nyerítettek, a sertések is sírtak, nem kaptak élelmet napokon keresztül. A kutyákat az udvaron agyonlőve találták meg.

A rendháznak két óriási szobát felölelő könyvtára volt, értékes, latin nyelven írt kódexekkel, melyek hatalmas értékei voltak a könyvtárnak. Voltak kézzel írt könyvek is. A szigetvári hírek szerint az ÁVO emberei a könyveket a kódexekkel együtt és egy ócska ponyvát dobtak rá, amit a szél természetesen lefújt, s ezek az értékes könyvek ott áztak heteken át egymásra dobálva. Kb. három hét múlva felrakták őket egy teherautóra és a zúzdába szállították.”

Ki tudja, hány hasonló esetismertetés létezik meg! Az iménti Talpay Firmusz ferences testvértől származik (megjelent a Kálmán Peregrin OFM szerkesztette dokumentumkötetben („Te meztelen Krisztus, hol hagytad az ingedet?” Ferencesek a feloszlatás idején, 2000).

Mindezen valóban megtörtént esetek egyenesen az égre kiáltanak. Ezeket kellene tanítani iskoláinkban, ezekről kellene a médiumokban beszélni, éspedig messzemenően nem csak ezen napon!


Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »