Nicholas John Spykman (* 1893; † 1943) holland származású amerikai geostratéga. Ö dolgozta ki az amerikai kormány, és tulajdonképpen a geopolitikai tudomány számára az „elszigetelési politikát” (containment policy = elszigetelési politika), amelyet Amerika a Hitler-ellenes-koalíció felszámolására és a Szovjetunió elszigetelésére alkalmazott. A Yale University-n a külkapcsolatok professzora volt. A külpolitikáról 2 könyvet irt:
America’s Strategy in World Politics, 1942-ben adta ki, miután Amerika belépett a II.vh.-ba. Ebben a könyvben annak a határozott véleményének adott hangot, hogy Amerika nem szabad a II. vh. után az I. vh. utáni izolacionista (elszigetelődési) politikát kövessen. Célja nem volt egyéb, mint Amerika visszavonulását Európából, a háború után, megakadályozni!The Geography of the Peace, 1944-ben, vagyis halála után 1 évvel jelent meg. Ebben a könyvében részletesen kifejti, hogy Amerika biztonsága nagyban függ az eurázsiai hatalmi egyensúlytól. A világbékét naivitásnak tartja, amelynek létrejötte lehetetlen, mivel a Földön lévő országok, régiók különböző értékrendjeit egy közös értékrendre hozni nem lehetséges! Véleménye szerint a háború utáni békét csak egy erőteljesen aktív külpolitikával lehet garantálni, melynek célja a különböző regionális hatalmak amerikaellenes agresszióját megakadályozni.
N.J. Spykman bemutatása és a cikk szerkesztése Dr. Ing. Sebestyén Teleki István, Zürich – Erdőszentgyörgy, munkája
Nicholas John Spykman
EURÁZSIA POLITIKAI TÉRKÉPE*, II. rész
A magterület
A magterület jelentőségét Mackinder azon keresztül ismerte fel, hogy egy belső közlekedési útvonalakkal rendelkező, központi elhelyezkedésű terület a szárazföldi közlekedés fejlesztésével olyan mértékig megerősíthető és egyesíthető, hogy az felveheti a versenyt a tengeri közlekedéssel. Mackinder emellett számításba vette a sztyeppe gazdasági felvirágoztatását.
Az orosz gazdaság és földrajz helyzetét látva egyáltalán nem világos, hogy a központi térség most vagy a közeli jövőben a kommunikáció, a mobilitás és a hatalmi potenciál világközpontja lehet. Először is, a világ jelenlegi éghajlati viszonyai miatt biztosra vehető, hogy ha a mezőgazdasági technológiában nem következik be valamilyen forradalmi változás, a mezőgazdasági termelés központja Nyugat-Oroszországban marad, és nem tevődik át a közép-szibériai területre. A világ megművelt területeit ábrázoló térkép is ezt a tényt húzza alá (11. ábra). Habár az orosz állam sokkal nagyobb területet foglal el, mint Kanada, az Egyesült Államok, vagy Brazília, a mezőgazdasági művelésre alkalmas terület az egésznek csak nagyon kis részét teszi ki. El kell kerülnünk tehát azt a hibát, hogy Oroszország egészét vagy a szárazföldi centrumot sokat ígérő agrártermelő régiónak tekintsük.
Ha most megtekintjük a szén- és vaslelőhelyek, valamint az olajmezők és a vízi energia földrajzi eloszlását a világban, észre vehetjük, hogy az ipari hatalom ezen alapvető elemei is jelentős arányban az Urál-hegységtől nyugatra helyezkednek el. Igaz, hogy Szibériában vannak szén- és vaslelőhelyek, amelyek pontos kiterjedése eddig ismeretlen, de amelyek kétségkívül jelentősek. Néhány jelentés szerint kőolajlelőhelyek is vannak, amelyek feltárásuk után esetleg komoly jelentőséggel bírnak majd. Természetesen a szovjet kormány továbbra is folyamatos, kitartó erőfeszítéseket fog tenni annak érdekében, hogy az ipari termelés központja kelet felé tolódjon. Mostanáig Oroszországnak kétségtelenül sikerült annyi gyárat és bányát létrehoznia, amennyi lehetővé tette számára, hogy hatalmas háborús szükségleteinek jelentős részét biztosítsa. Az Ural és Novoszibirszk között elterülő hatalmas területen folyó ipari termelés adatai hiányosak és pontatlanok, így nehéz egészében felbecsülni e régió valós és lehetséges jelentőségét. Bizonyos, hogy a régió már most jelentős mértékben kiegészíti a nyugatra és délnyugatra fekvő termékenyebb területeket, bár nem szabad elfelejtenünk, hogy a területről származó termésből nem lehet nagy népességet eltartani.
ábra A világ megművelt területei
A vasút, a közút és a repülőgép nyilvánvalóan új mobilitást teremtett az eurázsiai masszívum közepén. Mindamellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy észak, kelet, dél és délnyugat felől ezt a térséget a világon egyedülálló közlekedési akadályok veszik körül. Határait az év nagyi részében jég és fagypont alatti hőmérsékletek alkotják, valamint hatalmas hegyek, amelyeken| csak néhány nehezen járható hágó vág keresztül. A központi térséggel határos peremterülete nagy része még rosszabb közlekedési feltételekkel rendelkezik. Afganisztánban, Tibetben Hszincsiangban és Mongóliában nincs vasút, gyakorlatilag nincsenek közutak sem, csak néhány rendkívül kezdetleges, tekervényes karavánul. A távolsággal fordítottan arányos hatalom törvénye érvényes a politikai egységek között, de érvényes ugyanazon politikai egységen belül is. i közeljövő Közép-Ázsiája minden bizonnyal meglehetősen alacsony hatalmi potenciállal rendelkező régió marad.
E régió jelentőségét Mackinder elhelyezkedése szempontjából is meghatározta. A tény, hogy a magterület az eurázsiai szárazföldi masszívum közepén fekszik, azt az előnyös lehetőséget biztosítja számára, hogy a belső peremív területeivel közvetlenül érintkezzen. Nyilvánvaló, hogy l kör alakú terület átmérője mentén működő hadsereg számára adódó gondok sokkal kevésbé súlyosak, mint azok a bajok, amelyek az ugyanazon terület perifériája mentén működő sereg számára adódnak. A brit tengeri hatalom külső kommunikációs vonalaival szemben, amelyek Nagy-Britanniától az eurázsiai peremterület mentén húzódó tengeri főútvonalakon keresztül vezetnek, Oroszországnak belső kommunikációs vonalai vannak. Az orosz Turkesztán Északnyugat-India közti közlekedési útvonal természetesen közvetlennek tekinthető Southamptonból Karachiba vezető tengeri útvonalhoz képest.
Mindazonáltal ki kell emelnünk, hogy a belső vonalak két változótól függnek. A központ – periféria viszonya könnyen megváltoztatható, ha a periféria egy pontja egy másik kommunikációs kör középpontjává alakul, így a szárazföldi centrum Nagy-Britanniához viszonyított helyzetének stratégiai implikációi csak akkor bírnak jelentőséggel, ha az indiai határon bevetendő katonai erő Nagy-Britanniából származik. Abban a pillanatban, amint az indiai, az iráni, vagy a kínai határ megvédése helyileg kiépített háborús potenciáltól függ, a közvetlen és kerülő útvonalakról alkotott kép már egészen másképp fest. Ami igaz akkor, ha Indiát vagy Kínát a brit haditengerészeti erőnek kell megvédenie, nem igaz akkor, ha ezen országok katonai ereje saját ipari fejlődésük másodlagos eredménye. Ebben az esetben, hacsak a hatalom nyersanyagbázisai Oroszország közép-ázsiai térségeiben nem ellensúlyozzák a peremvidéki régiók nyersanyagforrásait, a szovjet erő az Ural nyugati oldalán marad, és nem kerül túlsúlyba a keletre, délre és délnyugatra fekvő tengerparti vidékekkel szemben.
A peremterület
Mackinder elképzelése szerint a központi térséget körülvevő, tengerrel is rendelkező államok által alkotott belső peremív három részből áll: az európai partvidékből, az arab (közel-keleti) sivatagból és az ázsiai monszun-területből. Az első két terület földrajzi egységként is világosan elkülöníthető, a harmadik azonban csak a Nagy-Britannia által képviselt speciális történelmi nézőpontból képez egységet. A tengerész számára az ázsiai monszun-terület egyetlen régiót képez: az éghajlati hasonlóságok és a terület tenger felőli könnyű megközelíthetősége járulnak hozzá e benyomáshoz. A Himalájától és Tibettől egészen Hszincsiang, valamint Mongólia hatalmas sivatagi és hegyvidéki régiójáig húzódó természetes határok sora ugyanakkor jól védi a területet a központi térséggel szemben. Mindazonáltal e hegységek még nem teszik a mögöttük fekvő monszun-területet egyetlen egységgé. Burma és Indokína hegyvonulatai egészen a tengerig húzódnak, komoly akadályt állítva a térség két nagy állama közti kapcsolatoknak. Az tény, hogy a buddhizmus Indiából Hszincsiangon és Thaiföldön keresztül érkezett Kínába, jól mutatja a közvetlen kapcsolatok fenntartásának nehézségét. Történelme során a keleti kultúra e két központja mindvégig meglehetősen elszigetelt volt egymástól, s kapcsolataik kizárólag kulturális és intellektuális természetűek voltak.
India és az Indiai-óceán partvidéke tehát egy Kínától elkülönülő geopolitikai kategóriába tartozik, s aligha lenne helyes az ázsiai monszun-terület kategóriával egyesíteni őket. A jövőben mindkét régió feltehetőleg különálló egységként fog megjelenni, amelyek a szárazföldi vagy légi hatalom szemszögéből tekintve csak az Indokínai-félsziget alsó részén keresztül, a tengeri hatalom szempontjából pedig csak Szingapúrt megkerülve kapcsolhatók össze. Ha ez igaz, akkor az ázsiai mediterráneum továbbra is fontos marad a független ázsiai világ politikai stratégiája számára éppúgy, ahogyan alapvető jelentőséggel bírt akkor, amikor a nyugati tengeri hatalom zárta körül a térséget.
Az eurázsiai szárazföldi masszívum peremterületet köztes régiónak kell tekintenünk, mivel a magterület és a marginális tengerek között helyezkedik el. A tengeri és a szárazföldi hatalom hatalmas ütközőzónájaként működik. Mivel két irányba néz, kénytelen kétéltűként viselkedni, s megvédeni magát mind a szárazföldön, mind a tengeren. A múltban már harcolnia kellett a magterület szárazföldi hatalma és a part menti szigetek (Nagy-Britannia, valamint Japán) tengeri hatalma ellen. A peremvidék biztonsági problémái kétéltű mivoltából adódnak.
A sziget-kontinensek
Az Óvilág partjaitól dél-keletre és dél-nyugatra fekszik az a két belső tenger, amelyeken túl Ausztrália és Afrika kontinensei elterülnek. E két sziget-kontinens helyzetét nagymértékben az az állam határozza meg, amelyik az európai és ázsiai belső tengereket uralja. A Mackinder-féle elemzés szerint Afrika sivatagi területe a tengeri hatalom számára elérhetetlen szárazföld, amely ugyanezen okból az északihoz hasonló déli magterületet képez. Ennek az elképzelésnek lehetett némi jelentősége Afrika politikatörténetének megértésében – a fehér ember e kontinensen való megjelenése előtt. Volt még némi jelentősége a brit-orosz ellentét megértésében is, amíg az Óvilágot megkerülő útvonal a Jóreménység foka felé esett.
A Szuezi-csatorna befejezése óta azonban ez az értelmezés minden gyakorlati jelentőségét elvesztette. Nincs értelme olyan kifejezést használni, amely arra utal, hogy egy terület a tengeri hatalom számára elérhetetlen, amikor azt a területet éppen a tengeri hatalom behatolása változtatta meg. Arra is emlékeznünk kell, hogy a két régió között fellelhető bármely földrajzi hasonlóság ellenére a déli magterület egy alapvető és lényeges tekintetben különbözik az északitól: nem ad otthont semmilyen politikai hatalomnak, s nem rendelkezik saját hatalmi potenciállal, így soha nem fejtett ki – ahogyan ezt most sem teszi – külső nyomást a peremívvel szemben, tehát nem tölt be semmilyen, az északi magterülethez kicsit is hasonló funkciót a globális képben.
Mindkét sziget-kontinens világpolitikai szerepét korlátok közé szorítják éghajlati viszonyaik, amelyek korlátozzak e kontinensek termelési kapacitását, s ebből kifolyólag hatalmi potenciálját is. Afrika túlnyomó része a trópusi égöv alatt terül el és vagy szélsőségesen nedves, vagy szélsőségesen száraz éghajlatú. Bármelyik is legyen a helyzet, a legdélibb része kivételével a kontinens nem rendelkezik a kellő forrásokkal ahhoz, hogy világ többi részére jelentős befolyást kifejteni képes politikai egység jöhessen rajta létre. Ugyanígy, Ausztrália sivatagos részei annyira kiterjedtek, hogy a fennmaradó terület már nem elég nagy, és nem is rendelkezik a vezető hatalom létrehozásához szükséges erőforrásokkal.
Fordította: Pusztai Anikó Emese
A tanulmányt 3 részre bontottuk!
Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
Kategória:Geopolitika Tagged: Geopolitikai tanulmányok, MacKinder, N.J. Spykman
Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »
