Hatalmas sikert ért el a magyar női vízilabda-válogatott: Hollandiát legyőzve Európa-bajnokok lettek. Az eredményhez hozzájárult az ország egyik legmegosztóbb személyisége is, aki a lányok mentális felkészítéséért felelt. Csernus Imrével nemcsak a győzelemről beszélgettünk, hanem arról is, mit gondol a nemi szerepekről, mi vezethetett Németországban a tömeges szexuális zaklatásokhoz, és hogy jó-e, ha erős a nemzeti öntudat.
– Mekkora része van a női vízilabdacsapat sikerében?
– Kiszámolom… Tizennégy és fél százalék.
– Miért pont ennyi?
– Mert a szakmai stábban heten voltunk, ezt számoltam össze gyorsan.
– Jól kijöttek egymással? Gyakran előfordul, ha érkezik egy mentálhigiénével foglalkozó szakember, az edzők vetélytársat látnak benne.
– Nem véletlenül mondtam a tizennégy és fél százalékot. Az egész stáb harmóniában dolgozott, sokat konzultáltunk. Egyetlenegyszer sem éreztem, hogy vetélytársat látnának bennem. A szövetségi kapitánnyal, Bíró Attilával két éve találkoztam először szőlőtőkék között. Ő ugyanis borász is, és nekem is van borral kapcsolatos érdekeltségem Egerben. Egyenes, szimpatikus ember benyomását keltette. Miután jó pár évet szocializálódott Olaszországban, illetve Új-Zélandon, óhatatlanul is teljesen más a hozzáállása az élethez. Nem az állandóan pesszimista, kákán is csomót kereső magyar mentalitást képviseli. Ezzel nyerni sem lehet.
– A rivalizálás a lányok között sem vetődött fel?
– Az eredmények beszélnek, nem? Lehetett látni, a csapat hogyan funkcionál.
– Viszont egy korábbi interjúban azt mondta, amikor elkezdett a lányokkal dolgozni, még csapat nem volt, csak csapatkezdemény. Mit jelent az, ha a játékosok valóban egy csapatot alkotnak?
– Bajtársiasságot. Ha a tagok úgy működnek, mint egy egység a háborúban.
– És mit kellett tennie azért, hogy eljussanak ide?
– A lányokkal előttem is dolgoztak szakemberek. Az előző szövetségi kapitány alkalmazott coachot és két sportpszichológust is, tehát ilyen szempontból nem voltak érintetlenek. Én azért feleltem, hogy bizonyos elemeket helyre rakjak bennük. Megértették, mit jelent egymásra figyelni, mindig az aktuális meccsre koncentrálni, és a véleményüket őszintén kimondani. Úgy nem lehet fejlődni, ha csak a szépről beszélünk.
– Bíró Attila azt mondta önről: ha kellett, sokkolt, de finomabb módszerekhez is nyúlt, ha arra volt szükség. Tudna erre példát mondani?
– Mindig a helyzet hozta, nehéz felidézni ilyet. Szeretem a spontán dolgokat, és észrevenni, mikor mit lehet csinálni úgy, hogy ne ártsak a másiknak. Ezt tudatos koncentrációval lehet elérni sok belső munka árán, emlékezni kell arra, hogy az élet mindig az adott napnak a pillanataiból áll.
– Ön azt is említette már: a legnagyobb probléma a sportolóknál az érzelmi zárkózottság. Hogyan lehetett rávenni a játékosokat az őszinteségre?
– Ajánlattételekkel. Az ajánlattétel azt jelenti, hogy a másik ember szabadságát tiszteletben tartom, ő dönt. Az emberek nem veszik észre, ha valaki gyakran használja a „kell” szót, az a megfelelési kényszer jele. Ami pedig azt szimbolizálja, hogy az illető nem rendelkezik elég önbizalommal. Elmagyaráztam a lányoknak, van lehetőség a változásra, a felelősségvállalásra; megértették, hogy egy-egy döntésüknek mi lesz a hozadéka. A magyar válogatott tagjaiként több millió embert képviseltek, és meghozták a megfelelő döntést, aminek a győzelem lett a hozadéka.
– Azért nem könnyű az egész nemzetet képviselni. Az örökös nyomás a kajakosoknál odavezetett, hogy többen drogokhoz nyúltak.
– Amikor még a párbajtőrözőkkel dolgoztam, már akkor feltűnt, hogy az olaszok, a franciák és egyéb nációk a döntő előtti este milyen lazák. Röhögnek, jól érzik magukat, másnap meg agyonverik a világot. Mi, magyarok meg befeszülve kommunikálunk, suttogunk, be vagyunk szarva, és úgy elvernek minket, mint a huzat. Pedig elsősorban önmagunknak kell megfelelni. A saját két szemembe kell belenéznem a nap végén, nem az összes magyar szemébe. Ha úgy tudok tükörbe nézni, hogy ma szívvel-lélekkel megtettem mindent önmagamra és a csapattársaimra odafigyelve, akkor már méltón képviseltem az országot, a meccs eredményétől függetlenül.
– Mégis, mintha ez a magyar sportban nem mindenhol működne. Például hosszú idő után először nem vesz részt az olimpián a kézilabdacsapatunk.
– Nem követem a kézilabdát, de általánosan nézve mindig mindennek megvan az előjele. Az alacsony érzelmi intelligenciájú emberek ezeket rációból kinyírják. Ha nem vagyunk tudatosak, csak akkor kezdjük észrevenni, hogy gáz van, ha nagy pofonba szaladunk bele. Utána jön a siránkozás ezerrel. De egy ilyen helyzet lehetőséget ad a konfliktusok megoldására, a megújulásra és az újraépítkezésre.
– Visszatérve a vízilabdához: ha jön egy ekkora siker, mekkora a veszélye annak, hogy belekényelmesednek a játékosok?
– A tudatosság kizárja ezt. Rég megtanultam, hogy minden csoda három napig tart. Ennek vége van.
– A játékosok számára is?
– Ez majd akkor derül ki, ha az első összetartáson folytatjuk a közös munkát.
– Az eddigi együttműködés eredményét hogyan ünnepelték meg?
– A döntő után a lányokkal együtt elmentünk egy szerb élő zenét játszó helyre kora hajnalban. Ilyet Magyarországon nem lehet látni. Elképesztően tömve volt, az asztalok nagyon közel voltak egymáshoz, az emberek a székük mögött táncoltak és elementáris, elképesztő volt a hangulat.
– Lehet tudni önről, hogy nemcsak női, de férficsapatokkal is dolgozott már. Tapasztalt különbséget abban, hogyan kell velük foglalkozni?
– Nagy különbséget nem látok: a férfiakban is vannak érzések, félelmek, megfelelési kényszer és önbizalomhiány. Egy kivétel van: a nők a szocializációból kifolyólag talán nyitottabbak az érzelmek megosztására. A férfiakban a maszkulinitás miatt benne van, hogy ők a teremtés koronái, és általában nem veszik észre az érzelmi manipulációkat. Ezért a konfliktusokat gyakran nehezebben kezelik. De ez is fejleszthető kitartó, belső munkával.
– A nemi különbségekről mostanában sok szó esik a közéletben is, például vita bontakozott ki a genderelméletről. Mi a véleménye erről szakmai szempontból?
– A kérdést nem ebből a nézőpontból szoktam megközelíteni, hanem a hitelesség szempontjából. Kevés hiteles férfit és nőt látok. A hölgyeknél azt tapasztalom, hogy elképesztő erővel maszkulinizálódnak, egyre hosszabb a farkuk, míg az urak átmennek puha- pöcsbe.
– Ez ekkora nagy baj lenne? Nem lehet, hogy a maszkulinabb nők és a femininebb férfiak kiegészítik egymást?
– Lehetséges, de akkor létrejön a „vak vezet világtalant” felállás, társfüggőség lesz a vége.
– Mikor lehet azt mondani, hogy egy nő igazi nő és egy férfi igazi férfi?
– Ha önmaga számára is jól van, nem játssza az arcát, van kisugárzása, nem görcsöl. Felismeri a hiányosságait és erényeit, a helyén kezeli őket. Úgyis mondhatnám: gömbölyű. A szögletesség rengeteg éllel, bántással jár, nemcsak saját maga, hanem a környezete felé is. Automatikusan generálja a játszmákat, ahol pedig játszma van, ott vér folyik. Általában a kapcsolatokban sok a véráldozat, ezt pedig háborúnak hívják. Nincs harmónia.
– Mostanában a szingliségről is sok szó esik. Lehet harmónia párkapcsolat nélkül? Vannak boldog szinglik?
– Lehetséges, ha az érzelmi intelligenciájukat fejlesztik. Ha nem, akkor a fogyasztói társadalom kompenzációit használják a saját feszültségük oldására. Végig lehet így rohanni az egész életen, csak az emberekben hiányérzet alakul ki.
– Az is gyakran felvetődik, hogy a nőknek szülniük kell. A szülővé válástól jobban kiteljesedik nemiségében egy nő vagy akár egy férfi?
– Ha valakinek alacsony az érzelmi intelligenciája, az illető csak biológiailag lesz szülő. Bár felcseperítik a kölyköt, de nem nevelik hitelességre. Nem véletlenül van ennyi nemi identitászavarral küszködő, alkohol- vagy drogfüggő fiatal. Kiegyensúlyozott, mosolygós serdülőt nem igazán lehet látni. A biológiai gyereklétrehozás még nem emelt szülővé senkit, csak létrehozóvá.
– Kimondható, hogy vannak bizonyos női vagy férfi-életfeladatok?
– Minden adott kornak megvan a társadalom vagy a család által elvárt feladatköre. Hogy alkalmazkodunk-e vagy sem, az teljes mértékben rajtunk áll. Ha valaki ezt elutasítja, még érezheti jól magát, de csak akkor, ha hisz benne. Én egy liberális gondolkodású ember vagyok, nekem sokkal fontosabb a hit. Mert a „hit” szóból születik meg a „hitelesség”. Aki azt mondja, a pénze által lesz boldog, tegyen így. Ha mindene meglesz, még felteheti magának a kérdést: miért érzem mégis rosszul magam a bőrömben? Akkor átgondolhatja az életét, cselekedhet másképp.
– A nemi szerepekről alkotott képet a kulturális beágyazottság is meghatározza. Friss példa, hogy Németországban szilveszterkor tömegesen zaklattak szexuálisan nőket menedékkérők. Hogyan lehetne az ilyen eseteket elkerülni?
– Az együttélés alapvető kritériuma egymás törvényeinek, vallásának tiszteletben tartása. A merev személyiségszerkezetű embernek ez nehézséget okoz. Amikor mondok valamit, de más a kisugárzásom, azt egy másik kultúrkörből jövő ember megérzi. Mosolygok, de nem mosolygok valójában. Mivel ő úgymond „jöttment”, ha megalázást érzékel, nem tud vele mit kezdeni, a belső indulat, düh fokozódik. Ha ezt megfejeljük egy szilveszterrel, az alkoholfogyasztással – ami csökkenti a törvények betartását –, az fellazítja a személyiségszerkezetet. A vágyak vélt valósággá alakulhatnak át, aminek hozadéka lehet az agresszív cselekedet. Ez egyébként is ott van mindkét félben. Az egyik azt gondolja, „miért jössz ide?”, a másik pedig hogy „oké, hogy idejöttem, de miért viselkedsz velem így?”. A másik felet akkor lehet tiszteletben tartani, ha először létrejön az öntisztelet.
– A magyarok mennyire tisztelik magukat és egymást?
– Semennyire. Az öntisztelet kifejezhető önbizalommal. Az önbizalom az az állapot, amikor tudom, hogy az életemben jelentkező racionális-emocionális konfliktusokat – járjanak örömmel vagy fájdalommal – megfelelően tudom kezelni. A mai kor embere akkor érzi jól magát, ha jól mennek a dolgai. Ha valami elkezd traumatikussá válni, összeszarja magát és szétesik.
– Sokszor említi az érzelmi intelligenciát. Hogyan lehetne ezt fejleszteni?
– A mindennapi életben rengeteg kellemes és kellemetlen érzés alakul ki bennünk. A kérdés, hogy mit kezdünk velük. Képesek vagyunk-e megélni őket, a megélést tudjuk-e verbalizálni, majd ha rájövünk a saját felelősségünkre, akkor változtatunk-e? Amennyiben a negatív folyamatokat elfojtjuk, megindul a belső rettegés, hogy a következő pillanatban mi történik. Jön a para, a pánik, a szétesés, a kudarc, az önbizalom-csökkenés és a búskomorság.
– Utóbbi magyar sajátosság?
– Nem hiszem. Ez sok minden hozadéka. Itt vagyunk a Kárpát-medence közepén, azzal a történelemmel, amit csináltunk magunknak, lásd Trianon. Bennünk van a mélabúság. Nem is tudom, hogy ez a szó más nyelvben létezik-e egyáltalán. Azért veszem észre ezeket a folyamatokat, mert kettős magyar állampolgár vagyok. Szerbiában szocializálódtam tizennyolc évet.
– Ott milyenek az emberek?
– Ha sírunk, akkor sírunk. Ha röhögünk, akkor hangosan röhögünk.
– Sírva vigadás nincs?
– Nincs. Amikor elmentünk a lányokkal ünnepelni, láttam a szerbek arcán, hogy őszintén örülnek a sikerüknek (a férficsapat Európa-bajnok lett). Ez a nagy különbség. Tudták, hogy ekkora teljesítmény mögött mekkora munka van. Hogy a magyarok is örültek, természetes, mert hát nyert a csapat, ami kifejezetten jót tesz a nemzeti öntudatnak.
– Jó, ha erős a nemzeti öntudat?
– Az a jó, ha rugalmas. Így lehet villámgyorsan reagálni, ami sikerélményt eredményez és erőssé teszi az öntudatot. Váratlan szituációkban a merev öntudat recscsen. Olyan, mint az acél meg az öntött vas. Ha az öntött vasra hirtelen ráengedünk valamit, törni fog. A törés kudarc és rengeteg feszültség. Az acél hajlik. A személyiséget csak úgy lehet acélossá tenni, ha érzelmi szempontból is meg van csiszolva. Rációból jók vagyunk, van sok Nobel-díjasunk, de hogy képesek legyünk mosolyogni és az életet élvezni, azt nem tudjuk.
– Megtanítható ez egy egész társadalomnak?
– A mindenkori politikai hatalomnak kéne eldöntenie, hogy a mentálhigiénét már óvodáskortól tanítsa. Ha a gyerekek tudnák, hogy az emberi élet azt jelenti, hogy bármiről nyugodtan tudjunk beszélni, más lenne a helyzet. Kialakulna az öntisztelet és rugalmasság. Igaz, az öntudatra ébredéssel, az érzelmi intelligencia fejlesztésével az emberek manipulálhatósága csökken. Annak idején az urak sem örültek, mikor a jobbágyok megtanultak írni.
– Tehát az érzelmi intelligencia fejlesztése egyetlen politikai erőnek sem fog az érdekében állni.
– Nem, de mindig kialakulhatnak alulról jövő kezdeményezések. Egyre több ember ismeri fel, hogy ha racionális szempontból fejleszti magát, az nem fogja meghozni a belső békéjét, csak tüneti kezelést eredményez. A racionalitást tekintve egyébként is túl vagyunk biztosítva, rengeteg törvényt és szabályt hozunk. A felelősséget meg hárítjuk, nehogy valami történjen, ami a köreinket bántja. Nehogy nekünk kelljen döntést hozni, inkább sok embertől megkérdezzük. Ezért van az, hogy bizonyos sportokban, kulcsfontosságú helyzetekben, a döntőknél rendre elbukunk. Ez a felelősségtől való menekülés. Félnek a játékosok, hogy mit fog szólni a társadalom, ha másképpen suhintják meg a labdát. Na, erre hívtam fel a lányok figyelmét.
Mekkora része van a női vízilabdacsapat sikerében?
– Kiszámolom… Tizennégy és fél százalék.
– Miért pont ennyi?
– Mert a szakmai stábban heten voltunk, ezt számoltam össze gyorsan.
– Jól kijöttek egymással? Gyakran előfordul, ha érkezik egy mentálhigiénével foglalkozó szakember, az edzők vetélytársat látnak benne.
– Nem véletlenül mondtam a tizennégy és fél százalékot. Az egész stáb harmóniában dolgozott, sokat konzultáltunk. Egyetlenegyszer sem éreztem, hogy vetélytársat látnának bennem. A szövetségi kapitánnyal, Bíró Attilával két éve találkoztam először szőlőtőkék között. Ő ugyanis borász is, és nekem is van borral kapcsolatos érdekeltségem Egerben. Egyenes, szimpatikus ember benyomását keltette. Miután jó pár évet szocializálódott Olaszországban, illetve Új-Zélandon, óhatatlanul is teljesen más a hozzáállása az élethez. Nem az állandóan pesszimista, kákán is csomót kereső magyar mentalitást képviseli. Ezzel nyerni sem lehet.
– A rivalizálás a lányok között sem vetődött fel?
– Az eredmények beszélnek, nem? Lehetett látni, a csapat hogyan funkcionál.
*
– Viszont egy korábbi interjúban azt mondta, amikor elkezdett a lányokkal dolgozni, még csapat nem volt, csak csapatkezdemény. Mit jelent az, ha a játékosok valóban egy csapatot alkotnak?
– Bajtársiasságot. Ha a tagok úgy működnek, mint egy egység a háborúban.
– És mit kellett tennie azért, hogy eljussanak ide?
– A lányokkal előttem is dolgoztak szakemberek. Az előző szövetségi kapitány alkalmazott coachot és két sportpszichológust is, tehát ilyen szempontból nem voltak érintetlenek. Én azért feleltem, hogy bizonyos elemeket helyre rakjak bennük. Megértették, mit jelent egymásra figyelni, mindig az aktuális meccsre koncentrálni, és a véleményüket őszintén kimondani. Úgy nem lehet fejlődni, ha csak a szépről beszélünk.
– Bíró Attila azt mondta önről: ha kellett, sokkolt, de finomabb módszerekhez is nyúlt, ha arra volt szükség. Tudna erre példát mondani?
– Mindig a helyzet hozta, nehéz felidézni ilyet. Szeretem a spontán dolgokat, és észrevenni, mikor mit lehet csinálni úgy, hogy ne ártsak a másiknak. Ezt tudatos koncentrációval lehet elérni sok belső munka árán, emlékezni kell arra, hogy az élet mindig az adott napnak a pillanataiból áll.
– Ön azt is említette már: a legnagyobb probléma a sportolóknál az érzelmi zárkózottság. Hogyan lehetett rávenni a játékosokat az őszinteségre?
– Ajánlattételekkel. Az ajánlattétel azt jelenti, hogy a másik ember szabadságát tiszteletben tartom, ő dönt. Az emberek nem veszik észre, ha valaki gyakran használja a „kell” szót, az a megfelelési kényszer jele. Ami pedig azt szimbolizálja, hogy az illető nem rendelkezik elég önbizalommal. Elmagyaráztam a lányoknak, van lehetőség a változásra, a felelősségvállalásra; megértették, hogy egy-egy döntésüknek mi lesz a hozadéka. A magyar válogatott tagjaiként több millió embert képviseltek, és meghozták a megfelelő döntést, aminek a győzelem lett a hozadéka.
– Azért nem könnyű az egész nemzetet képviselni. Az örökös nyomás a kajakosoknál odavezetett, hogy többen drogokhoz nyúltak.
– Amikor még a párbajtőrözőkkel dolgoztam, már akkor feltűnt, hogy az olaszok, a franciák és egyéb nációk a döntő előtti este milyen lazák. Röhögnek, jól érzik magukat, másnap meg agyonverik a világot. Mi, magyarok meg befeszülve kommunikálunk, suttogunk, be vagyunk szarva, és úgy elvernek minket, mint a huzat. Pedig elsősorban önmagunknak kell megfelelni. A saját két szemembe kell belenéznem a nap végén, nem az összes magyar szemébe. Ha úgy tudok tükörbe nézni, hogy ma szívvel-lélekkel megtettem mindent önmagamra és a csapattár-saimra odafigyelve, akkor már méltón képviseltem az országot, a meccs eredményétől függetlenül.
– Mégis, mintha ez a magyar sportban nem mindenhol működne. Például hosszú idő után először nem vesz részt az olimpián a kézilabdacsapatunk.
– Nem követem a kézilabdát, de általánosan nézve mindig mindennek megvan az előjele. Az alacsony érzelmi intelligenciájú emberek ezeket rációból kinyírják. Ha nem vagyunk tudatosak, csak akkor kezdjük észrevenni, hogy gáz van, ha nagy pofonba szaladunk bele. Utána jön a siránkozás ezerrel. De egy ilyen helyzet lehetőséget ad a konfliktusok megoldására, a megújulásra és az újraépítkezésre.
– Visszatérve a vízilabdához: ha jön egy ekkora siker, mekkora a veszélye annak, hogy belekényelmesednek a játékosok?
– A tudatosság kizárja ezt. Rég megtanultam, hogy minden csoda három napig tart. Ennek vége van.
– A játékosok számára is?
– Ez majd akkor derül ki, ha az első összetartáson folytatjuk a közös munkát.
– Az eddigi együttműködés eredményét hogyan ünnepelték meg?
– A döntő után a lányokkal együtt elmentünk egy szerb élő zenét játszó helyre kora hajnalban. Ilyet Magyarországon nem lehet látni. Elképesztően tömve volt, az asztalok nagyon közel voltak egymáshoz, az emberek a székük mögött táncoltak és elementáris, elképesztő volt a hangulat.
– Lehet tudni önről, hogy nemcsak női, de férficsapatokkal is dolgozott már. Tapasztalt különbséget abban, hogyan kell velük foglalkozni?
– Nagy különbséget nem látok: a férfiakban is vannak érzések, félelmek, megfelelési kényszer és önbizalomhiány. Egy kivétel van: a nők a szocializációból kifolyólag talán nyitottabbak az érzelmek megosztására. A férfiakban a maszkulinitás miatt benne van, hogy ők a teremtés koronái, és általában nem veszik észre az érzelmi manipulációkat. Ezért a konfliktusokat gyakran nehezebben kezelik. De ez is fejleszthető kitartó, belső munkával.
– A nemi különbségekről mostanában sok szó esik a közéletben is, például vita bontakozott ki a genderelméletről. Mi a véleménye erről szakmai szempontból?
– A kérdést nem ebből a nézőpontból szoktam megközelíteni, hanem a hitelesség szempontjából. Kevés hiteles férfit és nőt látok. A hölgyeknél azt tapasztalom, hogy elképesztő erővel maszkulinizálódnak, egyre hosszabb a farkuk, míg az urak átmennek puha- pöcsbe.
– Ez ekkora nagy baj lenne? Nem lehet, hogy a maszkulinabb nők és a femininebb férfiak kiegészítik egymást?
– Lehetséges, de akkor létrejön a „vak vezet világtalant” felállás, társfüggőség lesz a vége.
– Mikor lehet azt mondani, hogy egy nő igazi nő és egy férfi igazi férfi?
– Ha önmaga számára is jól van, nem játssza az arcát, van kisugárzása, nem görcsöl. Felismeri a hiányosságait és erényeit, a helyén kezeli őket. Úgyis mondhatnám: gömbölyű. A szögletesség rengeteg éllel, bántással jár, nemcsak saját maga, hanem a környezete felé is. Automatikusan generálja a játszmákat, ahol pedig játszma van, ott vér folyik. Általában a kapcsolatokban sok a véráldozat, ezt pedig háborúnak hívják. Nincs harmónia.
– Mostanában a szingliségről is sok szó esik. Lehet harmónia párkapcsolat nélkül? Vannak boldog szinglik?
– Lehetséges, ha az érzelmi intelligenciájukat fejlesztik. Ha nem, akkor a fogyasztói társadalom kompenzációit használják a saját feszültségük oldására. Végig lehet így rohanni az egész életen, csak az emberekben hiányérzet alakul ki.
– Az is gyakran felvetődik, hogy a nőknek szülniük kell. A szülővé válástól jobban kiteljesedik nemiségében egy nő vagy akár egy férfi?
– Ha valakinek alacsony az érzelmi intelligenciája, az illető csak biológiailag lesz szülő. Bár felcseperítik a kölyköt, de nem nevelik hitelességre. Nem véletlenül van ennyi nemi identitászavarral küszködő, alkohol- vagy drogfüggő fiatal. Kiegyensúlyozott, mosolygós serdülőt nem igazán lehet látni. A biológiai gyereklétrehozás még nem emelt szülővé senkit, csak létrehozóvá.
– Kimondható, hogy vannak bizonyos női vagy férfi-életfeladatok?
– Minden adott kornak megvan a társadalom vagy a család által elvárt feladatköre. Hogy alkalmazkodunk-e vagy sem, az teljes mértékben rajtunk áll. Ha valaki ezt elutasítja, még érezheti jól magát, de csak akkor, ha hisz benne. Én egy liberális gondolkodású ember vagyok, nekem sokkal fontosabb a hit. Mert a „hit” szóból születik meg a „hitelesség”. Aki azt mondja, a pénze által lesz boldog, tegyen így. Ha mindene meglesz, még felteheti magának a kérdést: miért érzem mégis rosszul magam a bőrömben? Akkor átgondolhatja az életét, cselekedhet másképp.
– A nemi szerepekről alkotott képet a kulturális beágyazottság is meghatározza. Friss példa, hogy Németországban szilveszterkor tömegesen zaklattak szexuálisan nőket menedékkérők. Hogyan lehetne az ilyen eseteket elkerülni?
– Az együttélés alapvető kritériuma egymás törvényeinek, vallásának tiszteletben tartása. A merev személyiségszerkezetű embernek ez nehézséget okoz. Amikor mondok valamit, de más a kisugárzásom, azt egy másik kultúrkörből jövő ember megérzi. Mosolygok, de nem mosolygok valójában. Mivel ő úgymond „jöttment”, ha megalázást érzékel, nem tud vele mit kezdeni, a belső indulat, düh fokozódik. Ha ezt megfejeljük egy szilveszterrel, az alkoholfogyasztással – ami csökkenti a törvények betartását –, az fellazítja a személyiségszerkezetet. A vágyak vélt valósággá alakulhatnak át, aminek hozadéka lehet az agresszív cselekedet. Ez egyébként is ott van mindkét félben. Az egyik azt gondolja, „miért jössz ide?”, a másik pedig hogy „oké, hogy idejöttem, de miért viselkedsz velem így?”. A másik felet akkor lehet tiszteletben tartani, ha először létrejön az öntisztelet.
– A magyarok mennyire tisztelik magukat és egymást?
– Semennyire. Az öntisztelet kifejezhető önbizalommal. Az önbizalom az az állapot, amikor tudom, hogy az életemben jelentkező racionális-emocionális konfliktusokat – járjanak örömmel vagy fájdalommal – megfelelően tudom kezelni. A mai kor embere akkor érzi jól magát, ha jól mennek a dolgai. Ha valami elkezd traumatikussá válni, összeszarja magát és szétesik.
– Sokszor említi az érzelmi intelligenciát. Hogyan lehetne ezt fejleszteni?
– A mindennapi életben rengeteg kellemes és kellemetlen érzés alakul ki bennünk. A kérdés, hogy mit kezdünk velük. Képesek vagyunk-e megélni őket, a megélést tudjuk-e verbalizálni, majd ha rájövünk a saját felelősségünkre, akkor változtatunk-e? Amennyiben a negatív folyamatokat elfojtjuk, megindul a belső rettegés, hogy a következő pillanatban mi történik. Jön a para, a pánik, a szétesés, a kudarc, az önbizalom-csökkenés és a búskomorság.
– Utóbbi magyar sajátosság?
– Nem hiszem. Ez sok minden hozadéka. Itt vagyunk a Kárpát-medence közepén, azzal a történelemmel, amit csináltunk magunknak, lásd Trianon. Bennünk van a mélabúság. Nem is tudom, hogy ez a szó más nyelvben létezik-e egyáltalán. Azért veszem észre ezeket a folyamatokat, mert kettős magyar állampolgár vagyok. Szerbiában szocializálódtam tizennyolc évet.
– Ott milyenek az emberek?
– Ha sírunk, akkor sírunk. Ha röhögünk, akkor hangosan röhögünk.
– Sírva vigadás nincs?
– Nincs. Amikor elmentünk a lányokkal ünnepelni, láttam a szerbek arcán, hogy őszintén örülnek a sikerüknek (a férficsapat Európa-bajnok lett). Ez a nagy különbség. Tudták, hogy ekkora teljesítmény mögött mekkora munka van. Hogy a magyarok is örültek, természetes, mert hát nyert a csapat, ami kifejezetten jót tesz a nemzeti öntudatnak.
– Jó, ha erős a nemzeti öntudat?
– Az a jó, ha rugalmas. Így lehet villámgyorsan reagálni, ami sikerélményt eredményez és erőssé teszi az öntudatot. Váratlan szituációkban a merev öntudat recscsen. Olyan, mint az acél meg az öntött vas. Ha az öntött vasra hirtelen ráengedünk valamit, törni fog. A törés kudarc és rengeteg feszültség. Az acél hajlik. A személyiséget csak úgy lehet acélossá tenni, ha érzelmi szempontból is meg van csiszolva. Rációból jók vagyunk, van sok Nobel-díjasunk, de hogy képesek legyünk mosolyogni és az életet élvezni, azt nem tudjuk.
– Megtanítható ez egy egész társadalomnak?
– A mindenkori politikai hatalomnak kéne eldöntenie, hogy a mentálhigiénét már óvodáskortól tanítsa. Ha a gyerekek tudnák, hogy az emberi élet azt jelenti, hogy bármiről nyugodtan tudjunk beszélni, más lenne a helyzet. Kialakulna az öntisztelet és rugalmasság. Igaz, az öntudatra ébredéssel, az érzelmi intelligencia fejlesztésével az emberek manipulálhatósága csökken. Annak idején az urak sem örültek, mikor a jobbágyok megtanultak írni.
– Tehát az érzelmi intelligencia fejlesztése egyetlen politikai erőnek sem fog az érdekében állni.
– Nem, de mindig kialakulhatnak alulról jövő kezdeményezések. Egyre több ember ismeri fel, hogy ha racionális szempontból fejleszti magát, az nem fogja meghozni a belső békéjét, csak tüneti kezelést eredményez. A racionalitást tekintve egyébként is túl vagyunk biztosítva, rengeteg törvényt és szabályt hozunk. A felelősséget meg hárítjuk, nehogy valami történjen, ami a köreinket bántja. Nehogy nekünk kelljen döntést hozni, inkább sok embertől megkérdezzük. Ezért van az, hogy bizonyos sportokban, kulcsfontosságú helyzetekben, a döntőknél rendre elbukunk. Ez a felelősségtől való menekülés. Félnek a játékosok, hogy mit fog szólni a társadalom, ha másképpen suhintják meg a labdát. Na, erre hívtam fel a lányok figyelmét.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 02. 02.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
