Csütörtökön és pénteken biztosan telt házas koncertet ad az új lemezével turnézó amerikai Ignite zenekar. A csapat magyar származású frontemberével, Téglás Zoltánnal azonban a muzsikán kívül másról is lehet beszélgetni. Így tettünk mi is, a magyar vidék gondjaitól kezdve a drogrehabilitáción át egészen a migránsokig szóba került sok minden. Interjú.
– Ganxsta Zoli a minap egy interjúban úgy fogalmazott, hogy annak idején együtt voltak egy régi punkkoncerten, ahol még valódi volt a pogó, valódi volt a zene és az abból áradó energia is. Azóta sok év eltelt, közben a punkrajongó Téglás Zoltánból hardcore-zenész lett. Mi változott még közben?
– Először is, hogy öreg lettem. Másodsorban pedig, hogy kevesebben járnak ma már ezekre a koncertekre. De ez nem is csoda, sőt nem is rossz eredmény, ha belegondolunk, hogy sok műfaj egyszerűen eltűnik. Ami még nagy változás, hogy rengeteg verekedés és vér volt a koncerteken. Ma már egyszerűen csak jól akarják érezni magukat az emberek, ezért nem is ütik már egymást, eltűnt ez a fajta agresszió. Sokkal kényelmesebb lett a punk. Amerikában már haldoklik is ez a műfaj. A magam részéről még meg is értem, hogy változik a világ, van, ami jön, van, ami megy, de ha egyszer eltűnne az, amiről a punk és a hardcore szól – egymás és a természet tisztelete például –, az nekem nagyon hiányozna.
– Ezt próbálják megőrizni ebből a régi, hardcore punk világból?
– Sok zenész vagy magáról énekel, vagy csupa negatív dologról. Ez nekem nem megy, ezért inkább akkor is valami pozitívat szeretnék nyújtani, amikor olyan témákról írok szöveget, mint a háború, a bevándorlás – akkor is a reményt hangsúlyozom, meg hogy mit kell tennünk, ha le kell gyűrnünk valamilyen problémát.
– Rengeteg problémával küzd a magyar vidék is, amiről egy nagyon személyes, már-már álomvilágot festő dalt szereztek, a Falut.
– A nagymamám, akiről énekelek ebben a dalban, mindig azt mondta, hogy az volt az igazi, jó világ, amikor ő volt gyerek. Mindenki ismert mindenkit, segítettek egymásnak az emberek az építkezéseken, együtt vágtak disznót, aztán vitték egymáshoz a kóstolót a töpörtyűből meg a kolbászból. Egy nagy család volt a falu.
– A magyar vidékről mi hiányzik a legjobban?
– A szeretet. Hiányzik az, hogy egy óráig tartott régen áthaladni az utcán, mert mindenkivel le kellett állni beszélgetni. Ma már nem tartanak össze az emberek, és elfelejtették, mi a fontos. Rengeteget kellett küzdenem azért, hogy Veresegyház megmaradjon falunak, és ne csináljanak belőle ipari parkot. Megpróbálják kivágni azokat a fákat, amelyeket az üknagyapám ültetett, ezt sem értem, hogy mire jó. Falun az a lényeg, hogy az emberek a természettel összhangban éljenek. Ehhez képest nyáron csak a láncfűrész hangját hallod, aztán csukhatod be az ablakot, mert olyan büdös lett a szennyvíz miatt a tavak vize. Pedig gyerekkoromban még inni lehetett belőlük.
– És mi hiányzik Amerikából?
– Magyarország. Itt igazi barátaim vannak, akik tényleg kíváncsiak rá, hogy vagyok. Amerika, Kalifornia igazából egy nagy buszmegálló: minden mozgásban van, semmi nem állandó. Ehhez képest Veresegyházon van a házamnál egy kétszáz éves kút. Majdnem olyan idős, mint az Egyesült Államok. Ilyen mélyre nyúló gyökerek ellen nem is lehet küzdeni, úgyhogy nem csoda, hogy rengeteg magyar származású barátom jött vissza Magyarországra, ahogy én is.
– Ha már migráció, a múlt évben mi is szembesültünk ezzel a jelenséggel, ami önnek, emigránsok gyermekének, nem új dolog.
– Volt egyszer egy kisgyerek, akinek menekülnie kellett a szüleivel, de nem engedték be őket sehová. Ismerős történet, ugyebár. De hogy egy kicsit közelebbi példát említsek, Amerikába se akarták beengedni az íreket, az olaszokat, most épp a mexikóiakat akarják visszatoloncolni abba a pokolba, ahonnan jöttek. Szerintem azon kellene elgondolkodni – elsősorban egyébként Amerikában, ahol nagyon szereti a háborút a politika –, hogy ezekből az országokból vagy most a Közel-Keletről miért akarnak eljönni az emberek. Mert biztos vagyok abban, ha nem lennének ott háborúk, békében tudnának élni. De amikor ennyien áramlanak Európa felé, és nem lehet őket ellenőrizni, sajnos fognak jönni terroristák is, ez majdnem biztos.
– Úgy tudom, Comptonban, Los Angeles nem éppen jó hírű kerületében dolgozott az édesapja.
– Igen, az első munkanapján ki is akarták rabolni, amikor dolgozni volt. Compton akkor sem volt biztonságos környék. Viszont pont annak köszönhetően, hogy ő tényleg rengeteget gürizett, megélhettük az amerikai álmot: a testvérem doktor lett, én pedig zenész. De ennek az álomnak szerintem vége. Senki nem hisz már Amerikában abban, hogy csak kemény munkával lehet boldogulni. Kicsit így képzelem a Római Birodalmat a végnapjaiban, az egész ország megbolondult. Ez már a vég kezdete. A kábítószer például óriási probléma minden társadalmi rétegben.
– Ezért is kezdte pártfogolni a drogrehabilitációval foglalkozó White Rabbit Media Partnerst?
– A White Rabbit főnöke jó barátom, aki Skóciában akart rehabilitációs központot nyitni. Alkoholistáknak, drogfüggőknek, mentális problémákkal küzdőknek. De én megkértem, hogy előbb jöjjön el velem Magyarországra, mert erre nekünk is szükségünk lenne. Megszerette az országot, annyira, hogy két hét múlva jön is, és tárgyalunk majd az állammal, mert szükségünk lesz egy épületre. Ha ezt sikerül elérnem, és ebben segíthetek ennek a kis országnak, akkor boldogan halok majd meg.
– Tudna ma még úgy változtatni a világon a zene, mint a Beatles vagy a Rolling Stones idején?
– Olyan ez is, mint minden más az életben. Los Angelesben találkoztam Steven Tylerrel, az Aerosmith énekesével, aki sokáig sorolta nekem, hogy miért volt nehéz dolguk annak idején. Ezt persze el lehet mondani röviden is: nagyon jónak kellett lenniük, hiszen nem voltak stúdiótrükkök, élőben játszottak fel mindent. Most nem kell jól csinálni semmit, elég megbízni egy társaságot, hogy szerezzen neked a Facebookon rajongókat, és ha ez megvan, már jöhet is a lemezszerződés. Így nem lesz új AC/DC, új Led Zeppelin soha.
– Mesélte, hogy az amerikai álmot éli. De mi lenne a „magyar álom”?
– Szerintem az a sok magyar, aki most külföldön él és dolgozik, legszívesebben mind hazajönne. Úgyhogy szerintem az a „magyar álom”, ha idehaza békén hagynak, és annyi pénzt keresel, hogy nyugodtan, tisztességesen tudj élni.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 01. 28.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
