Sohasem tartoztam azok közé, akik nagyra értékelték volna Jeszenszky Gézát, de minapi kijelentései után már nem várok tőle semmit. Mármint semmi jót és igazat. Döbbenetes, hogy valaki, aki eredendően történész, annyira süket és vak legyen, mint ő.
Rónai Egon vendégeként az ATV-nek elmondta, hogy a magyarországi zsidóság egészében asszimilálódott a magyarsághoz, éspedig annyira, hogy „ennél őszintébb” asszimilációtörténet nincs is.
Jeszenszky Géza eredendően történész. Nos, ajánlanék neki egy szakművet, amely a Magyar Történelmi Társulat Könyvei sorozatban jelent meg 1938-ban (egyébként nemrég újra megjelent). Szerzője Farkas Gyula irodalomtörténész, címe: „Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-1914”. Csak egy mondatot idézek belőle:
„Olyan ez a magyarországi zsidóság a XIX. században, mint egy nagy tó, melybe keletről zavaros hegyi patak ömlik, magával sodorván piszkot, iszapot, fénylő kavicsot, néha egy-egy aranyszemet, s alig adván le terhét, máris tovább siet nyugat felé. A tó pedig folyvást háborog, kavarog, tükre soha el nem simul.”
Sokszor, sok helyen idéztem már e sorokat, de a jelek szerint mégsem elégszer. Farkas Gyula fején találta a szöget. Egyes hazai zsidókra igaz lehet, hogy valóban őszintén asszimilálódtak hozzánk, de a többségükre nem. Rájuk a disszimiláció érvényes. Ha most nem is részletezem okait, de ettől ez még tény.
Ám Jeszenszky nem érte be ennyivel. Hozzátette, hogy a második világháborúban elűzött, deportált hazai zsidók mind egy szálig éppen olyan magyar emberek voltak, mint bárki más hazánkban. Különösen is a határainkon kívüli zsidók, hiszen ők „a magyar ügy első számú támogatói” voltak.
Nos, itt megint csak az érvényes, amit Farkas Gyula írt. Egyesekre ez igaz lehetett, de a többségre nem. Fiala Ferenc újságíró-szerkesztő egyik művében (Erdélyi levelek, 1940, Levél egy magyarországi zsidóhoz című fejezet) olvassuk:
Az Önök fajtestvérei úgy dominóztak a bevonulás első óráiban a szatmári kávéházban, mintha misem történt volna, s mikor a magyar tisztekkel megjelentünk az étteremben, Önök még a kalapjukat sem mozdították meg a fejükön. Valami csodálatos, irigylésre méltó közönnyel kártyázgattak az áporodott szagú helyiségben, s látszott Önökön, hogy olyan mindegy Önök számára, hogy román, vagy magyar tisztek csizmája kopog-e a szatmári utcákon. Megdöbbentünk, mikor megtudtuk, hogy húsz esztendő alatt ötszörösére emelkedett Dés zsidósága, míg ugyanakkor a magyarság aránya mit sem változott. A maroshévízi nagyvendéglőben éppen olyan bevándorolt zsidó méri az italt és az ételt, mint akár Csíkszeredán, vagy a kolozsvári New York kávéház tükrös termeiben. Nem tudom, tudják-e Önök ott fenn Pesten, – bizonyára jobban tudják, mint mi –, hogy az elmúlt húsz esztendő alatt teljesen ennek a zsidóságnak a kezébe került az erdélyi sajtó, a könyvkiadás is és számtalan eset bizonyítja, hogy a román vasgárda-kormány megalakulásáig ez a sajtó mindig a leghűségesebb kiszolgálója volt a bukaresti jövevényeknek.”
Hangsúlyozom persze, nyilván akadtak a két világháború között elszakított területeinken olyan zsidók, akik együtt éreztek a magyarsággal – ámde elenyészően kevesen. Sőt az is igaz, hogy Trianon előtt is éltek azokon ilyenek, de akkor sem többen. Például Dreschler Miksa temesvári főrabbi emlékiratában (1910) olvassuk:
„Ti magyarok vagytok a legősibb nemzet, minden ma élő nemzet közül. Ezt mi, zsidók, nagyon jól tudjuk. Még a kivonulás előtt, Egyiptomban, már ott is megjelentek lovasaitok, és tudtuk rólatok, hogy már ősidők óta léteztek. Amikor a XIX. század végén, a kikegyezés után, a kultúrpolitikai terrort már nem lehetett fenntartani tovább, a tudományos kutatásban újra felbukkant a szkíta-hun irányzat, osztrák ügynökök kerestek meg, komoly összeget ajánlottak, hogy a dolog ne derüljön ki. És mi meg is tettük a megfelelő lépéseket.”
Ám ezek csak szórványos esetek voltak. Jeszenszky viszont felelőtlenül általánosít. És nem érti a magyarokat, miért nem ismerik el ezt az asszimilációs sikertörténetet. Mintha nem is egy történészt hallanánk.
Ezek után persze már nem meglepő, amit a Saul fiairól mondott. Örül neki, mert ez mindannyiunkról szól, magyarokról és zsidókról. Nem érti, miért nem tetszik sokaknak. Tegnap megfeleltünk erre, nem ismételjük meg.
Egy haszna azonban mégiscsak volt a vele való beszélgetésnek. Kiderült – ha ugyan eddig nem –, hol is áll most Jeszenszky urasága, és főleg, mennyit romlott szellemi állapota a korábbiakhoz képest.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
