72 évvel ezelőtt bestiális kegyetlenséggel koncolták fel a szerbek a magyar lakosságot Csúrogon. Még a végtisztességet sem kaphatják meg a nagyon európai, nagyon toleráns szerb államtól.
A délvidéki Csúrog szimbolikus hely. A település magyar lakosságát a szerb partizánok és néhány bosszúszomjas helybéli lényegében teljes egészében, vadállati kegyetlenséggel irtották ki.
Az orosz csapatokkal bevonuló szerbek 1944-ben mintegy kétezer magyart gyilkoltak meg a faluban, akit nem – főleg gyermekeket, asszonyokat, azokat a járeki haláltáborba szállították. Az utolsó útjukra.
Az áldozatok emlékhelyét rendszeresen szétverik, meggyalázzák. A módszerek változtak csak.
A szerb állam természetesen sohasem kért bocsánatot, miközben a magyar ugyanezt példás szorgalommal megtette az újvidéki mészárlásért, amiért nem mellékesen már 1943-ban elszámoltatták a felelősöket.
Csúrogon, 1944-45 véres telén ez persze semmit nem számított. A bosszúszomjas szerbeknek kellett a hely, kellett a legyilkoltak vagyona, és persze a gyilkolás öröme is hajtotta őket. Más oka ugyanis nem lehetett annak a bestiális kegyetlenségnek, ahogy az embernek nehezen nevezhető lények felkoncolták a magyar lakosságot.
„A felnőtt férfiakat válogatás nélkül, legtöbbször már otthonukban lőtték agyon. Gyakran még a lőszert is sajnálták tőlük, a konyhákban talált réz mozsártörőkkel tarkóütéssel ölték meg a házigazdát, s ezeket a háznál gyilkoltakat később kivégzendő magyarokkal rakatták kocsira, a dögtemetőben történő elföldelés végett.”
– olvasható Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című művében.
Más források emellett kettéfűrészelt, karóba húzott, élve eltemetett áldozatokról is beszámolnak.
A dögkutakba, tömegsírba, vagy egyszerűen a Tiszába hajították. Hogy ez ne legyen elég: a tömegsírokat később exhumálták – természetesen nem a végtisztesség kedvéért – hogy a csontokat egy enyvgyárban feldolgozzák. A katolikus temetőt és a templomot lerombolták, helyüket felszántották, hogy semmi se emlékeztesse a szerb lakosságot véres tetteikre.
Vajon mikor fog bocsánatot kérni a szerb állam a rémtettekért?
És kártérítést nyújtani? Költői a kérdés. Az épp nagyon európainak tetsző ország ugyanis finoman szólva is magasról tesz erre, ahogyan a magyar állam, hogy ezt kikényszerítse, pedig eszköze – ritka kivételes alkalom – lenne.
Bocsánatkérést várnak el a szerb kormánytól a 71 évvel ezelőtti délvidéki magyar népirtás túlélői – jelentette ki Teleki Júlia vajdasági helytörténész vasárnap Szegeden. Hagyományosan január 23-hoz közel tartanak megemlékezést a csúrogi mészárlásról.
A csúrogi emlékmű
Az egykori tartományi képviselő a Gál Ferenc Főiskolán, a hetvenegy évvel ezelőtt történtekre emlékezve kifejtette: a túlélők azt várják, hogy a szerb kormány végre kimondja, 1944-45-ben nagyon sok magyart ártatlanul végeztek ki. Hangsúlyozta, a mindenkori szerb hatalom feladata lenne a bocsánatkérés, ahogy azt Áder János köztársasági elnök a magyarok nevében megtette a belgrádi parlamentben. Teleki Júlia elfogadhatatlannak tartja, hogy bár megszületett a magyarok kollektív bűnösségét eltörlő döntés, minden érintetnek egyénileg kell kérnie a bíróságtól rehabilitációját.
A helytörténész – aki csecsemő volt, amikor családjával együtt elüldözték szülőfalujából – elmondta: nagyon kevesen vannak már a túlélők, a tavaly ősszel Csúrogon rendezett megemlékezésen vele együtt már csupán hatan vettek részt.
Még a végtisztességet sem kaphatják meg
Forró Lajos, a Délvidék Kutatóközpont alelnöke úgy fogalmazott: a bocsánatkérésnél talán még fontosabb lenne az, hogy az ártatlanul kivégzettek megkaphassák a végtisztességet, a ma még tömegsírokban nyugvó áldozatokat el lehessen temetni.
Több tízezer ártatlant koncoltak fel
A bevonuló szerbek több hónapos irtóhadjáratba kezdtek a vajdasági magyarok, németek és horvátok ellen. Újvidéken, Szabadkán, Zomborban és sok más magyarlakta helységben több tízezer embert gyilkoltak le és földeltek el jeltelen tömegsírokban. A becslések 20 000 és 45 000 közé teszi a legyilkolt magyarok számát, de Teleki Júlia szerint ez a szám az 50 000-et is eléri.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
