Hetven éve, 1946. január 19-én indult el a Magyarországról elűzött németeket szállító első szerelvény Németországba. A távozók sokszor csak egy batyura való tárgyat vihettek magukkal, a kitelepítés technikája az alig egy évvel korábban a zsidókkal történt deportálásokat idézte – mondta el nekünk Zinner Tibor, a VERITAS Történetkutató Intézet kutatásvezetője.
„Nincs és nem lehet helyük ezeknek a sváb hazaárulóknak ebben az országban!” – írta Gerő Ernő, a Magyar Kommunista Párt (MKP) egyik vezető politikusa az 1945. április 18-i Szabad Nép című pártlapjukban. Bár az ötlet a Nemzeti Parasztpárttól származott, és a szovjetkegyenc kommunisták is innen vették át a formulát, a kitelepítések története egyáltalán nem speciálisan magyar gyakorlat volt, és nem is itthon döntöttek róla – mondta el az MNO-nak Zinner Tibor.
A történész hangsúlyozta:
a magyarországi németség sorsa már 1943. december 1-jén, a teheráni konferencián eldőlt.
Theodore Roosevelt amerikai elnök már ekkor felveti Németország és Lengyelország jövőjének kérdését, Winston Churchill brit miniszterelnök pedig közli, hogy a Szovjetunió nyugati határai miatt nyugatabbra kell tolni a lengyel határt is a német rovására, így akár áttelepítésekre is sor kerülhet – erre harap rá Sztálin, és terjeszti ki igényét a német lakosságú Königsbergre és a Memel-vidékre. Eközben – ahogy Zinner mondta – „megy a képmutató szöveg, hogy a háború után a népeknek békét és szabad választást kell biztosítani”. Ezután kerül sor Európa-szerte a 9 millió német átkergetésére a határokon.
Náciellenességből németellenesség
Magyar részről a történet 1944 novemberében Nagy Ferenc későbbi kormányfő náciellenesség mögé bújtatott németellenes megnyilatkozásával kezdődik, még mielőtt felállna az ideiglenes kormány, majd később az Ideiglenes Nemzetgyűlés programjában is szerepelnek a magyar háborús részvétel és a németek elleni kritikai megjegyzések. Ezt követi az 1945. január 20-i moszkvai fegyverszüneti szerződés, amely a feltétel nélküli kapituláció szellemében készült, és ennek folyománya az a 302/1945-ös miniszterelnöki rendelet, amely
előírja valamennyi magyarországi, nem zsidó német kitoloncolását.
A dicsőséges szovjet hadsereg
Ugyanakkor a németség kálváriája már a szovjet hadsereg megérkezésével megkezdődik: csak ők mintegy 60 ezer embert visznek el málenkij robotra, zömükben „németesen hangzó nevű” személyeket, akik között egyébként számos kommunista és zsidó is volt; közülük 15 ezer soha nem tér vissza Magyarországra. Ezután indul el az a mozgalom amelyet a zsinórt rángató MKP előretolt hadoszlopaként a parasztpárt hirdet: „ki velük!” azaz
„Takarodjanak, úgy ahogy jöttek. Egy batyuval a hátukon.”
Ebből lesz – egy nemzetközi kötelezettséggel párosulva – az a telepítési kormányprogram, amelynek végrehajtása 1946. január 19-én kezdődött és 1948 szeptemberéig tartott – idézte fel a történész.
Németek helyére elűzött magyarokat
A már említett nemzetközi kötelezettség a csehszlovák lakosságcsere-egyezmény volt, amelynek lényege a magyarok és németek kiűzése volt Csehszlovákiából. (Bár a Sztálin jóváhagyásával megszületett egyezmény előtt Prága már mintegy 20 ezer felvidéki magyart elűzött, akiknek szintén sürgősen helyet kellett találni az anyaországban.)
Az eredeti elképzelés félmillió német kötődésű személy kitelepítését jelentette volna Magyarországról, hogy ugyanennyi felvidéki magyar áttelepítésével megvalósulhasson Benesék álma a magyar- és németmentes Csehszlovákiáról.
A lakosság reakciói
Emellett ekkortájt Magyarországon az őslakos németek mellett itt voltak a Délvidékről a jugoszláv vérengzések, Csehszlovákiából pedig a Benes-i kegyetlenkedések miatt elmenekült svábok és szászok is, egyszóval „dupla németség” volt jelen.
A délvidéki mészárlások és az elnéptelenedett bácskai sváb falvak híre természetesen eljutott a lakosságig, és bizonyos fokú sajnálatot is kiváltott bennük. Sokakat elrejtettek, elbújtattak, akár Budapesten is, ugyanakkor
a kormány és különösen a kommunisták propagandája szisztematikusan hergelte az embereket a németek ellen, az agrárproletárok pedig kapva kaptak a földszerzés lehetősége után.
Nem számított, kit visznek el
Maga a németség is nagyon megosztott volt: a lakosság egyharmada valóban támogatta a náci Volksbundot, ugyanakkor sokan, például a Bonyhádon alakult Hűséggel a Hazáért mozgalom keretén belül éppen hogy ellenszegültek a III. Birodalom törekvéseinek – azonban mindez nem számított, a kitelepítés alóli mentesítések inkább vagyoni helyzet döntötte el: akitől el lehetett venni földet-vagyont, azt mindenképpen kitoloncolták, de például a bányászok megúszták, mert munkásosztálybeliek voltak, és az MKP úgy vélte, hogy fel tudja használni őket politikai céljaira – mutatott rá Zinner.
A telepeseknek sem volt egyszerű
A történész azt is hangsúlyozta, hogy
a németek jogfosztása után a székelyeket és a felvidéki magyarokat gyakorlatilag rátelepítették az egykori sváb gazdaságokra,
ami sok feszültséget szült: egyrészt a vagyonjogi vita miatt nem kívánt konfliktusok sora támadt az egymásra uszított lakók között – főként Somogy, Tolna és Baranya területén –, amelyek esetében a karhatalom szinte minden esetben a németek ellen lépett fel. Másrészt az újak szakmailag nem minden esetben voltak felkészülve a kihívásra, és az is gondot okozott, hogy aki németként papíron már ki volt telepítve, de még helyben maradt, nem művelte meg a földet, aki újonnan érkezett, az meg már eleve késésben volt a tennivalókkal – ezt egyébként az ország élelmiszerellátása is megsínylette – mondta.
A telepítések során átalakult, vegyes lakosságú falvakban még évtizedekig bicskázásig fajuló kocsmai vitákban tört fel a sérelem.
Mint alig egy éve a zsidókat
Bár kivégzések nem voltak napirenden, jellemző volt a lakosság brutális fizikai bántalmazása, illetve egész falvak kollektív bevagonírozása néhányak állítólagos volksbundista múltja miatt.
A történész arra is rávilágított: a végrehajtás és az egész gyakorlat a végeredményen kívül – azaz, hogy nem Auschwitzba, hanem Németország amerikai megszállási övezetébe kerülnek –
mind technikájában, mind körülményeiben azonos volt a zsidók egy évvel azelőtti nyári deportálásával. Ez 225 ezer ember drámája, beleértve a málenkij robotra elhurcoltakat is.
Sokszor elfelejtik hangsúlyozni, de ez a hetvenedik évforduló ugyanolyan szomorú, mint az előző esztendők hetvenedik évfordulói – mondta a történész, aki szerint
fel kell ismernünk végre, hogy egy hajóban evezünk.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
