Kora reggel óta töröm a fejemet, hogy van-e bármi, ami miatt sajnálnom kellene a taxisokat. Meg hogy vannak-e személyek, csoportok, rétegek és szervezetek – a közeli hozzátartozókat, rokonokat és barátokat nem számítva –, akik úgy szívből egyetértenek velük mindenben, és örömmel üdvözlik a Budapest-bénító demonstrációkat.
Nem jutott eszembe semmi és senki.
Nincs ezen mit csodálkozni. Van amúgy egy szórakoztató lakmuszpapír is ebben az országban, miszerint: mennyi megértésre-támogatásra számíthat egy olyan, a fővárossal és a kormánnyal szembeni követeléseket is tartalmazó sztori, amely mellett a Demokratikus Koalíció sem hajlandó felsorakozni?! Hogy a személyszállító kisiparosok és egyéb fuvarozók szervezetei is inkább vannak csendben, mintsem, hogy hangoskodnának, az már csupán a hab a tortán.
Na ennyit arról, hogy hogyan és mi módon van értelme összehasonlítani az 1990-es és a 2016-os taxisblokádokat. A bő negyedszázaddal ezelőtti eseménysorozat az akkori kormányzat jelentős népszerűségvesztéséhez vezetett – ezt az akkori ellenzék vezető ereje emlékeim szerint nemcsak kihasználta, hanem gerjesztette is –, most viszont semmi hasonlóra nem indokolt számítani. Esetleg némi fokozódó gyűlöletre, ám ennek célpontja nem Orbán Viktor, Tarlós István vagy a fő ellenség Uber lesz – azaz lett –, hanem maguk a sárga autós pasasok.
Főutakat, hidakat, csomópontokat lezárni sérelmek miatt, amelyek tényleg nem fájnak a széles néptömegeknek – ennél nagyobb butaságot nehéz kitalálni. Esetleg úgy lehetne rosszabb, ha napokig folytatódnának a sajnálatos események.
Kedves taxisok, az a szomorú igazság, hogy nem ti vagytok Robin Hood, és nem az Uber – vagy a főpolgármester – a nottinghami bíró. A reputációtok a rendszerváltás óta semmivel sem lett fényesebb, mint a politikusoké, a futballistáké vagy az újságíróké, és a rólatok alkotott kép sem kontrasztosabb-színesebb-barátságosabb. Hiába mondjátok, hogy a terheitek elviselhetetlenek, miközben a jövedelmetek szerény, a tarifaemelés óta drága a fuvar, ráadásul továbbra is vannak átverések, és továbbra sem tűntek el a hiénák, ott kacagnak a repülőtéren és a pályaudvarokon, nincs orvosság.
De nem is ez a legérdekesebb. Hagyjuk a részleteket.
Ami Uber-vonalon történik, az ugyanis nem Budapest-specifikus jelenség. Ez az igazán rossz hír. Az van, hogy beköszöntött a 21. század. A párhuzam, ami eszembe jutott, nem tökéletes, egy pillanatig gondolkodni rajta mégsem árthat. Biztos mindenkinek rémlik még, hogyan uralták a zenei piacot a nagykiadók és a hanglemezgyártók egykor. Annyira, hogy a cd-korszak csúcspontján a bekerülési költségekhez képest brutálisan irdatlan összegekért árultak apró és szerény minőségű fémlemezkéket, hisz megtehették. Aztán jött az internet, és mit ad isten, egy mindentvivő-uralkodó globális ipar lassanként megsemmisült.
A párhuzam azért sem perfekt, mert bár az Uber szárnyalásában is benne van a net, ott még nem tartunk, hogy A. vagy B. online jusson el C.-be vagy D.-be, és nincs az a vállalkozás, amely töredékére tudná csökkenteni a változatlanul fontos tényezőnek számító üzemanyag árát. Ám a lényeg mégis az, hogy aligha sikerülhet úgy megmenteni egy piacot, hogy amikor új kihívásokkal vagyunk kénytelenek szembesülni, akkor sírva fakadunk, és magunk ellen hergeljük egy nagyváros összes közlekedni kénytelen lakóját. Lehet harcolni az Uber ellen, talán részsikereket is el lehet érni – a nagykiadók és a hanglemezgyárak is kapálóztak sokáig –, de a régi idők nem tudnak hajszálra ugyanúgy visszatérni.
Hogy miért nem? Hát azért, mert az utasok az új időket szeretik.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
