Quentin Tarantino nagyon szereti Quentin Tarantinót. Annyira, hogy nyolcadiknak újraforgatta első filmjét, a Kutyaszorítóbant. Kétszer olyan hosszan, sok hóval és még több vérrel. Már amennyiben ez mennyiségileg lehetséges.
Jó ez nekünk?
Az Aljas nyolcasról minden újság, blog és más kulturális jelenség megírta már a maga véleményét-kritikáját, ezért én csak néhány észrevételt szeretnék tenni. Muszáj nekem. Annyira bírom a pasast egyébként, hogy nem hallgathatok.
Nagyelemeznem azért sem lenne ildomos, mert tavaly augusztusban, amikor kijött egy kis trailer erről az új filmről, írtam egy hosszú és elfogult dicshimnuszt ennek a fura fazonnak a munkásságáról. Azt is elmeséltem akkor – bár nem szó szerint így –, hogy kétfajta Tarantino-rajongó van. Az egyiknek a Kutyaszorítóban jelenti az origót az univerzumban, a másiknak a Ponyvaregény. Én megrögzött ponyvaregényes vagyok. Az tökéletes cucc, annyira, hogy pont annyira tökéletesnek csak a Becstelen brigantykat tartom. A Kutyaszorítóban ezzel szemben egyszerre sok is és kevés is. Túl sok erőszak, túl kevés fantázia.
De ha az Aljas nyolcas az új Kutyaszorítóban, akkor vajon mi van? Akkor az van – jöttem rá 24 órányi morfondírozás után –, hogy ez a film nem fog beférkőzni a kedvenceim közé.
Túl sok erőszak, túl kevés fantázia.
Igazából azt hittem – lehet, hogy a lépten-nyomon túlhangsúlyozott 70 milliméteres alapanyag és a Morricone-zene miatt is –, hogy ez egy Volt egyszer egy Vadnyugat-újraértelmezés lesz. Nem egészen az. Szerintem. A mai Amerikáról szeretne beszélni, nem az Amerika születése mítoszról. Úgy érzem, Tarantinónak nem tesz jót, ha sokat gondolkodik és sokat akar mondani. Pontosabban: ha – ennyire – komolyan akar beszélni. Értem, hogy szigorú időket élünk, és hogy a gyűlölet rusnya és könyörtelen dolog, de ahhoz szoktam az elmúlt húsz évben, hogy szellemesen, viccesen, szórakoztatóan is lehet erről mesélni. Fordulatos történetek, meghökkentő húzások, stílusos képek, hangulatos zenék segítségével. Úgy, hogy ne lankadjon a figyelem. Úgy, hogy ne undorodjam. Hanem röhögjek, akár sírva is. Az Aljas nyolcas három órája során egyszer lepődtem meg: az egyik fontos szereplőnek hamarabb lőtték szét a fejét a várhatónál. Ez nem sok.
Hallom és olvasom, hogy hosszú a film, sok a szöveg, kevés az akció. Fordítva voltam ezzel: a szöveg szórakoztatott, a vérengzést hamar meguntam. Tarantinónál az a jó, hogy mindent ki tud fordítani, a feje tetejére tud állítani. Lehet nevetni dolgokon, amiken másnál nem. Azon is, ha szétfröccsen valakinek az agyveleje. Az Aljas nyolcasban ritkán van ilyen. Nem loccsanás – az van, nem is kevés –, hanem nevetés. Sokkal inkább az minden, ami, mint bármikor máskor. A vér vér, a fájdalom fájdalom, a kín kín, a kegyetlenség kegyetlenség, a halál halál. Az akasztás akasztás. Eltart egy darabig, mire rájön erre a néző. Mármint az a néző, aki ismeri az előző hét filmet, ától cettig. Amíg nem esik le, hogy mi van, elheherészik úgy-ahogy. Aztán csodálkozik. Aztán emészt egy napig. Közben megpróbálja szétszedni és összerakni a dolgokat párszor. Mondjuk nem nagy kunszt, sok titok nincsen.
Eddig egy Tarantino volt, amit nem néztem újra. Megpróbáltam, de a harmada környékén eluntam. Fárasztott. Igen, a Kutyaszorítóban volt az. Alighanem az Aljas nyolcas lesz a második ilyen.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
