Sántha Attila kézdivásárhelyi költőnek és a székelység történelme kulcskérdéseinek – legjobb értelemben vett – megszállott kutatójának a Csíki székely krónika valótlanságát cáfoló, többrészes tanulmánya után most egy még izgalmasabb és fontosabb kérdésünkről írt tekintélyes filológiai érvrendszerrel és zseniális intuícióval felépített tanulmányt, Campo Chigla = Câmpul Chilia = Onglosz, avagy hol húzódtak meg a székelyek Attila birodalmának elromlása után címmel (megjelent a Székelyföld folyóiratban, valamint a Székely Hírmondóban). Ehhez kívánok pár kiegészítéssel szolgálni.
A tanulmány elolvasása után első gondolatom az volt, hogy íme egy kutató, akinek a hipotézisteremtő képességét nem szorították kalodába az akadémiai szakképzéssel, sem pedig tudományos megalapozottságú, merész kombinatív képességét nem törték le a tabuk tilalomfáinak besulykolásával. A „hivatalos” akadémikus álláspont szerint ugyanis a krónikák Csigla mezeje vagy puszta legenda, vagy egy, ma már gyakorlatilag azonosíthatatlan történelmi helyszín.
A magyarság – és ugyanígy a székelység – korai története írott forrásainak az újraértékelése (és komolyan vétele!) már néhány évtizede próbál utat törni magának, de mindezidáig nem terjedt ki a közvélekedésben magát ma is erősen tartó hun–székely kapcsolat kérdésére. Erre vállalkozott most Sántha Attila egy eredeti és rendkívül érdekes feltételezés felvetésével, illetve nyelvészeti bizonyításával. Jómagam most a kérdéshez a tanulmányban megjelölt térség stratégiai jellemzői felől közelítek.
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
