A múltban élni értelmetlen, de a múlttal élni fontos. Nélküle semmit sem tudnánk magunkról, és amit igen, azt sem egészen jól. A magyar vidékek tele vannak csodákkal. Egy részük itt van szem előtt, mindenki hallott róluk, látta őket, másik részük rejtőzködik. Akik ezeket is ismerik, beavatottnak érezhetik magukat. Furcsa, de igaz: gyakran könnyebb izgalmasnak és fontosnak tartani a nagyvilág szépségeit, ami messzebb van, értékesebbnek tűnhet, mint az, ami itt van egészen közel, karnyújtásnyira. Megesik, hogy közelebb van Dél-Amerika, mint egy Pest megyei városka. Eljutni Turára több mint negyven évembe telt nekem is.
Fotó: Gazda Boglárka
Budapestiként is sietve, lesunyt fejjel megyünk el a legigazibb látványosságok előtt szinte mindig. Amikor a kilencvenes évek második felében tudósítóként egyik napomat a másik után töltöttem a Parlament falai között, tisztában voltam ugyan vele, hogy fantasztikus helyen dolgozom, ám a részletekkel törődni soha nem volt időm. Öröm és ajándék, ha vendégek jönnek messziről, őket kalauzolva a város utcáin más szemmel nézünk mindenre, s így vesszük észre a rengeteg apróbb-nagyobb finomságot, amelyek egyébként hiába kínálják magukat nekünk a hétköznapokon.
Fotó: Gazda Boglárka
Egyszer csak azon kaptam magam – talán tizenöt-húsz évvel ezelőtt –, hogy monarchista lettem. Na nem úgy, hogy visszakívánnám az egykorvolt k. u. k. világot – bár lehet, hogy nem is lenne butaság egy szövetségbe forrt erős Közép-Európa –, hanem úgy, hogy a kilencvenes évek elejétől-közepétől elkezdtük bejárni a néhai birodalom városait és tájait. Előbb busszal és vonattal, utóbb autóval. Elkezdtük, folytattuk, beleszerettünk. Prágától Brassóig, Trieszttől Lembergig visznek az utak, amelyeken végigrobogtunk. Bárhol is torpantunk meg egy napra vagy egy hétre – akár kívül hazánk határain, akár belül azokon –, nem bántuk meg. Már csak azért sem, mert hiába pusztított el számtalan értéket a történelem, hiába semmisítettek meg egész kultúrákat az ostoba rendszerek, a levegőt teljesen kicserélni szerencsére nem lehet.
Ha egy vár rommá válik, ha addig porlik, míg egy puszta falnál több alig marad belőle – amint az nem eggyel közülük megesett –, akkor is értjük, mi mindent őriznek és üzennek a kövek.
Fotó: Gazda Boglárka
Gondolkodnom kell rajta, hogy miért szeretem jobban a romos várakat, mint az épségben megmaradtakat. Talán mert tisztábban és érthetőbben beszélnek az idő múlásáról és könyörtelenségéről. A huszti vár a kedvencem immár jó ideje. Nem függetlenül Kölcsey Ferenc versétől, de attól sem, hogy tőle harminc kilométerre születtem és nőttem fel. Igaz, gyerekként és fiatalként kevésbé érdekelt mindez, és bár láttam a még álló falakat százszor, ahogy Técsőről Ungvárra jövet és menet hetente-kéthetente átvonatoztam a városon, mégis Magyarországon éltem már, amikor hazalátogatván először caplattunk fel a hegyre. Ami megmaradt a huszti várból, szépnek és impozánsnak nem mondható, de hangulata és ereje hátborzongató. A magyar embert, aki lepillant kilátójából – hát igen, a kék-sárga ukrán zászló alól – a szürke-szomorú Husztra és a hosszú útja elején járó Tiszára, alighanem megfogja valami megfoghatatlan.
Így vagyok a kastélyokkal is. A pompát és a csillogást is elismerem, díjazom, ám gyakran úgy érzem, amit olyankor látok, nem a múltról és nem is rólunk szól, hanem sokkal inkább a turizmusról. Bútorok, csillárok, tapéták, festmények, fegyverek, arany és ezüst előtt-között vonulunk szervezetten, és amit kapunk, az sokszor nem több, mint amennyit egy ismeretterjesztő filmecske tud nyújtani.
Fotó: Gazda Boglárka
Egy romos kastély más. A turai Schossberger-kastély más: a kedvenc épületem a mai Magyarországon.
Alig néhány éve fedeztük fel. Honnan jött az ötlet, hogy meg kellene néznünk, már nem emlékszem. Hogy miért nem jutott eszünkbe korábban, azt meg nem értem. Talán akkortájt láttuk Csupó Gábor 2008-as filmjét, a Holdhercegnőt, amelyet a mesebeli falak között forgattak.
Van, amikor a valóság könnyedén felülmúlja várakozásainkat. Ebben a Budapesttől alig ötven kilométerre található kisvárosban ilyesmi történt velünk. Az élmény erősebb volt, mint amire számítottunk, és nem is kicsivel. Lehetett volna semmi különös is pedig. Egy épület, amelyet a XIX. század vége felé emeltek a bárói rangot kapott Schossberger család megrendelésére – egyes források Ybl Miklóst említik építészként, másutt azt írják, Bukovics Gyula tervezte –, neoreneszánsz stílusban. Romlása a második világháborúban kezdődött, volt német, majd szovjet főhadiszállás, a hetvenes évek közepéig iskolaként használták, később üresen állt, egy állami vállalat kezelésébe került, elhanyagolták. Felújítása 2005-ben kezdődött, itt-ott javítottak az állapotán, de hangulatából eddig még semmit sem veszített. Látogatható, bejárható, élvezhető, szerethető. Az első alkalom óta muszáj visszajárnunk rendszeresen. Legutóbb egy napsütéses őszi hétvégén tettük meg ezt, a fotók akkor készültek.
Fotó: Gazda Boglárka
Hányszor lesz módunk újabb ismétlésekre, nem tudható. Aprópénzért kelt el a turai mesekastély, írta december közepén a 444.hu. A ciprusi hátterű Turai Kastély Kft.-é volt, a titokzatos vásárló kétszázmillió forintért juthatott hozzá. Hogy mik a tervei, arról még nem szóltak a hírek. Annyit sejteni, hogy teljes felújításban gondolkodik. Csodaszálló lesz-e a mesekastélyból, vagy valami más, egy-két év múlva talán kiderül.
De hogy egy fejezet véget ér, és minden más lesz azután, az szinte bizonyos. Úgyhogy nézzék csak meg mostanában. Addig, amíg még ilyen. Amíg még nem válik csillogó luxusjelenné a romjaiban is lenyűgöző múlt. Siessenek.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 01. 09.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
