Számos forrás tudósít arról, hogy a Kárpát-medencétől jelentős távolságra, többek között a mai Dnyeszter Menti Köztársaság területén egykor jelentős magyar közösségek éltek. A XIX. századi Jerney János keleti utazása nyomán felkerestük a Pruton túli területeket annak reményében, hogy magyar nyomokat találunk az emberöltővel ezelőtt szovjetizált részeken.
My iz Vengrii!
A falu központjában dolgozó ukrán mester majd kiejti kezéből a szerszámot, amikor megszólítjuk.
– Magyarországról jöttek vendégeink! Igen, Magyarországról! – hívják lelkendezve telefonon Sztavcsány polgármesterét.
A történelmi Bukovina északi határán, kereskedelmi utak metszéspontjában valaha mesebeli vár épült a Dnyeszter jobb partján. Ukrajna egyik legszebb erődjét a lengyelek legfontosabb végváraként tartották számon, amely a törökellenes lengyel–litván–orosz koalíció előretolt helyőrségeként állt a kereszténység szolgálatában. A mára jelentéktelenné vált Hotinban évszázadokkal ezelőtt jelentős számú katolikus közösség élt, amelyet az egymást érő háborúk és a megváltozott hatalmi viszonyok lesöpörtek a történelem színpadáról. A XVIII. század derekán azonban, amikor a Dnyeszter az Oszmán Birodalom legészakibb védvonalát jelentette, egy missziós levél Hotin környéki magyar falu létezéséről számol be.
A haladó szellemű moldvai fejedelem, Constantin Mavrocordat udvarába hívott három magyar jezsuitát – Péterffy Károlyt, Patai Andrást és Szegedi Györgyöt – Moldva történetének megírására. A három rendtag a jászvásári udvarban eltöltött rövid idő alatt kevés kézzelfogható eredménnyel gazdagította az egyetemes történetírást, ellenben beszámoltak egy különös látogatásról. Eléjük járult bizonyos Sztojcsin nevű faluból egy ember, aki a hotini pasa magyar katonaságának kapitányával érkezett. Könyörögve kérte őket, látogassanak el hozzájuk, ahol a háromszáznál is több katolikus mindenféle lelki vigasz nélkül tengeti életét.
Kik ezek a sztojcsini magyarok, és hogyan kerültek erre a vidékre?
Patai András írja levelében, hogy „Chotim táján Stojtsin nevű falú merő magyarságból áll”, akik a Rákóczi-féle szabadságharc leverése után, nem fogadván el VI. Károly császár kegyelmét és az általános amnesztiát, Illosvay vezetése alatt a Prut és a Dnyeszter folyó között letelepedtek. Minthogy Sztojcsin kívül esett a Moldvában illetékes egyházak hatáskörén, a három jezsuita kész volt a falu magyarságát lelki gondozásába venni. Patai, Péterffy és Szegedi azonban soha nem láthatták meg a sztojcsini magyarokat, ugyanis megjelent a jászvásári udvarban a ferencesek prefektusa, aki nem csupán eltiltotta őket az úttól, de kiátkozással is megfenyegette a magyarországi szerzeteseket. A sztojcsini magyarokról ezek után többé nem érkezett hír, magát a települést is csupán Jerney János beszámolója alapján tudjuk azonosítani: a XIX. századi utazó szerint a falu nem lehet más, mint a Hotintól 18 kilométerre délre fekvő Sztavcsány.
Amikor Vaszilij Boriszovics Szicskar, a falu első embere értesül arról, hogy Magyarországról érkeztek vendégei, egy helytörténésszel együtt azonnal autóba ül, és hozzánk siet. Eközben a portájáról kilépő idős, lengyel származású katona is szóba elegyedik velünk, aki úgy megörül jöttünknek, hogy féltve őrzött uniformisát is hamarjában magára ölti. Kedves vendéglátóinkból árad a szó, de nem kuruc elődeinkről, magyar emigránsokról értekezünk, hanem az elmúlt hatvan év eseményeiről. Merthogy minden igyekezete ellenére sem helytörténész, sem polgármester, sem öreg katona nem tud magyar lakókról, csupán a Monarchiából érkezett német iparosokról, valamint román, lengyel és persze ukrán nemzetiségűekről van ismeretük. Úgy tűnik, a történelmi emlékezet csupán az elmúlt kétszáz év eseményeire korlátozódik. A sztojcsini magyaroknak a XVIII–XIX. század fordulójára nyomuk veszett. Nyelvi és vallási elszigeteltségben élő testvéreink a Török Birodalom visszahúzódásával elvándorolhattak a „senki földjéről”, s vagy követték délre a törököket, vagy beolvadtak a többségi ortodox társadalomba.
Vajon a podóliai Mugyiló (Mogiljev-Podolszkij) rejtélyes magyarjai nem az általunk felkutatott Sztojcsinból kerültek-e ki? Zöld Péter csíkdelnei plébános 1770-ben említést tesz a Dnyeszter menti település magyarjairól: „Mugyiló […] nagy mezőváros, Podolia és Ukránia végén. Egyik része a lengyel királyé, a másik az oroszé; harmadik moldvai. Ebben merő magyarok vannak és tűzkővel kereskednek. Éhez a plébániához közel levő négy falu tartozandó. Gondot visel egy missionárius.” Melyek lehettek e moldvai plébániához „tartozandó” falvak? A Dnyeszter jobb partján, a híres kalarasovkai (călărașeucai) kolostortól öt kilométerre fekvő Unguri egész biztosan egyik közülük.
A nyugati szellemiséghez szokott ember nehezen fogja föl a keletiek nyitottságát és közvetlenségét. Unguriban az utcán sétálva kezünkbe nyomnak egy elemózsiával teli csomagot, Cobîleában a templomban ebédeltetnek meg bennünket, míg Balinti településen a volt polgármester családjánál uzsonnázunk. Unguri polgármesterét szintén szerettei köréből raboljuk el néhány szóra, mesélje el, mit tud a Dnyeszter menti „Magyarfalu” keletkezéséről.
– Sok száz évvel ezelőtt magyar halászok eveztek le a folyón, s amikor megpillantották a gyönyörű helyi lányokat, azonnal partra szálltak és letelepedtek. Gyerekeket nemzettek, családot alapítottak, otthonra leltek nálunk – meséli hamiskás mosollyal Mihail Ianciuc.
Évszázadok múltán is megállapítható, hogy az unguri lányok feltűnően csinosak, jó szemük volt tehát magyar véreinknek. Unguri településről egyébként Jerney János is említést tesz 1844-es moldvai utazása kapcsán: „Mult alkalommal itt Jászvásárban megismerkedém bizonyos Cserkesz Sándor mohilevi kereskedővel, ki többi tárgyak között beszélé: hogy Mohilevtől egy órányira a Dniszter mellett magyarok laknának. Miként lehet ez, mondám, hiszen mi róluk semmit sem tudunk. Ugy van, beszélé tovább német nyelvű előadásában, magyarok laknak ott, és helységök is magyarnak, »Ungri«, neveztetik. Hát nyelvük és vallások? – Most már orosz, viszonzá: de ők magokat valóságos magyaroknak tartják: el is ütnek a többi orosz falubeli lakosoktól termet és arczvonal-deliségben, szorgalmas és ügyes munkálatú életmódban.”
A falu lakói ma szinte egytől egyig ortodox ukránnak vallják magukat, és – alapul véve Jerney értesülését – igazolható, hogy a magyar ősök felekezet- és nyelvváltása már kétszáz évvel ezelőtt megtörténhetett. Annál is inkább elképzelhető ez, mert Besszarábia 1812-es orosz bekebelezését követően az addigi vallási türelem megszűnt. Nem csoda hát, hogy magyarul beszélő vagy magát magyarnak valló lakóval az általunk felkeresett további három „gyanúsnak” vélt faluban sem találkozunk. Verejeni (Veresfalva?) – ahol az 1930-as romániai népszámlálás még három magyar lakost talált –, Balinti (Bálintfalva?) és Boroseni (Borosfalva?) települések esetében is könnyen lehet következtetni a magyar vonatkozásra, adatolható bizonyítékot azonban monográfiák vagy akár a népi hiedelem ismeretének hiányában képtelenség volt szerezni. Balinti falu volt polgármestere elmondja: a szovjet időkben titkolták a települések keletkezésének körülményeit, néveredetét, ezért hiába is kérdezünk róla bárkit, mindenhol falakba ütközünk. Boroseni településen a feltűnően sok Ungurian család egyik tagja azonban elárulja, hogy a falu neve egy Boros nevezetű magyar nemestől származik, igazolva az általunk vélt eredettörténetet.
A Dnyeszter folyását követve hamarost újabb „magyaros” állomásra érkezünk. Şipca falu azért érdekes számunkra, mert kutatásaink során itt több Ciuburciu, Ciburciu és Cibirciu családnévvel találkozunk, amelyek a valaha volt legkeletibb magyar településre, a besszarábiai Csöbörcsökre (Cioburciu) engednek következtetni. Egy helybeli asszony, akivel elsőként elegyedünk szóba, azonban még különösebb névfejtéssel szolgál. Szerinte ugyanis a ’Şipca’ az orosz ’hibát elkövetni’ szóból ered. A legenda pedig szorosan kapcsolódik a szomszédos Şoldănești községhez, amelynek egykor egy Solt (esetleg Soltán?) nevű magyar volt a birtokosa, aki vétkei miatt kénytelen volt elhagyni a települést. Egy helyi rendőr szerint a faluban élő sok „vágott szemű” ember valóban az Alsó-Dnyeszter menti „Tatárföldről” érkezett ide, akik után a népnyelv bizonyos „Csöbörcsökök utcájáról” is megemlékezik.
Şipcából származik a kisinyovi (kisjenői) egyetem tanára, az úgyszintén „csöbörcsöki” nevű Vlad Ciubucciu történész, akit a moldáv fővárosban érünk utol. A román nyelveredetről és a magyar–román kapcsolatokról érdekes megközelítésben beszél, szerinte ugyanis minden újlatin nyelv a román nyelvben gyökerezik, mi több: a román a szanszkrittal rokon, és mellesleg az európai kultúra a románságnak hála a Kárpát-kanyarból nőtt ki. Úgy látszik, valóban mindig van új a nap alatt.
Napsugaras Csöbörcsök
Csöbörcsök magyarságának írmagját egyes feltételezések szerint az a határvédő népréteg adta, amelynek tagjait még a Hunyadiak telepítették a Dnyeszter fekete-tengeri torkolatánál fekvő Akkerman védelmére, és akiknek a vár 1484-es török elfoglalását követően menekülniük kellett. (Más feltételezések szerint az etelközi magyarság töredékei éltek itt.) E maradék magyarságból alakultak meg a Dnyeszter menti katolikus telepek, amelyek közül egyedül Csöbörcsök élte túl a történelmi viharokat. A Kárpát-hazától messzire szakadt testvéreinkről 1630 után a Moldvába rendelt misszionáriusok számoltak be időről időre a Vatikánnak. Az évekig, sokszor évtizedekig lelki vezetés nélkül tengődő, tatárok és moldovánok között elszigetelve élő magyarok ritkán vagy inkább soha nem kaptak anyanyelvű papot, azonban a mostoha körülmények dacára egészen a XIX. századig megőrizték nyelvüket és keresztény hitüket. Besszarábia oroszok általi bekebelezését követően mind kevesebb szó esik a Dnyeszter menti magyar néptöredékekről, amelyek az új impérium elől minden bizonnyal a Prut folyó partján fekvő Huszvárosba vagy a tatárokkal együtt keletre költöztek. A források mindeközben egy másik, a Dnyeszter túlpartján fekvő Csöbörcsököt is megemlítenek, és nem kizárt, hogy magyar lakossággal – akár évtizedes vagy évszázados különbséggel – mind a két település rendelkezett. Hogy utánajárjunk, maradtak-e emlékeik az anyaföldtől messze szakadt testvéreinknek, a folyó mindkét oldalán nyomozásba kezdünk.
Néprajzkutatói engedélyünkkel a zsebünkben várjuk a belépést a Dnyeszter Menti Köztársaságba, amely a szovjet birodalom felbomlása óta szakadár terület, gyakorlatilag állam az államban Moldávia közigazgatási határán belül. A hatósági hercehurcáknak, amelyeknek az ukrán határátkelőkön szenvedő alanyai voltunk, szinte nyomuk sincs, és az alig 15 perces intermezzót követően már a „Kis-Szovjetunió” területén találjuk magunkat. A magyarországi „keleti nyitás” politikájának először éreztük jótékony hatását: a magyar útlevél udvarias gesztusokkal kísérve gyors ügyintézést eredményez. Nem úgy a Kovászna megyei román rendszám, amelyet a belügyi szervek a határátlépés után kétszer is lefülelnek, kellemetlen perceket okozva az erdélyi útitársaknak. Hogy a hatóságok előtt később sem maradunk észrevétlenek, arra jó példa, hogy az egyik várban tett látogatásunk alatt két katona spontán mindig éppen ott nézelődik, amerre a falakat járjuk.
A többségében oroszok és ukránok lakta fővároson, Tiraszpolon keresztül rövidesen megérkezünk a Szlobozia körzetbeli Csöbörcsökbe. Rendezett, tiszta főutcáján az összes lényeges intézményt megtaláljuk: kultúrházat, községházát, iskolát – de mintha 35 éve megállt volna az idő kereke. Az iskola helytörténeti múzeumában egy asszony lelkesen mutatja Csöbörcsök „igazi” értékeit: a második világháborús hősök arcképét, a munkaversenyek győzteseit, a szocialista világ életképeit. Sehol egy viselet, egy szőttes vagy a népiség bármilyen formájának megjelenése, amely a régmúlt időkbe kalauzolna, és bizonyítékául szolgálna az esetleges magyar jelenlétnek – a történelmi emlékezet bizony nem hatol mélyebbre a huszadik század második nagy „verekedésénél”.
A Dnyeszter bal partján tehát nem járunk sikerrel, nem úgy az ősinek és eredetinek vélt jobb parti településen. A moldovai Ştefan Vodă körzetben található Csöbörcsök (Cioburciu/Ciubărciu) pazar természeti környezetben, a folyó holtágának tövében, dombon megtelepülve fekszik a fekete-tengeri limántól alig hatvan kilométerre. A dűlőn leereszkedve rögtön a főutcáról nyíló iskola tulipánokkal teli udvarán találjuk magunkat, ahol vidám gyerekarcok merednek kíváncsian a messziről jött vendégekre. Az iskolaigazgató, Pavel Mogos azonnal az irodájába invitál mindannyiunkat, ahol a román nyelvtanárnővel és egy helyi történésszel együtt máris a falu magyar vonatkozásairól beszélgetünk. Érkezésünk nem éri váratlanul őket, tisztában vannak azzal, hogy településük évszázadok óta témát szolgáltat a magyarságkutatók számára.
Az igazgató váltig állítja: családneve magyar származást takar (Mogos = Magas vagy Magos), ahogy a Şavga, a Moga és a Paladi családnevek is. Egy román nyelvű keménykötéses könyv is előkerül: az Alsó-Dnyeszter-vidék településeinek monográfiája meglepő részletességgel tárgyalja Csöbörcsök krónikáját a falu XV. századi alapításától fogva. A helyi értelmiségi réteg tehát pontosan tudja, hogy a magyarság hajdan jelentős létszámban élt a településen, de a gyakori betörések, dúlások és fosztogatások, az orosz–török viszályból fakadó pusztítások átrajzolták a falu etnikai összetételét. A jobb parti Csöbörcsökben – amelyet ma jobbára moldovánok laknak – az is csodaszámba megy, hogy a családnevekben megőrzött eredettudatot a helyiek ennyi évszázad után is büszkén vallják és vállalják. Amit néprajzilag dokumentálni tudunk, és valóban különlegesnek találunk, az a budzsáki tájra jellemző népi építészet, a napszimbólumos épülethomlokzatok, a különböző állat- és virágábrázolásokkal díszített kerítések és házfalak, valamint a faragott lófejes oromzati díszek, amelyek itt, a jobb parti Csöbörcsökben találhatók meg a legnagyobb számban és legszebb kivitelben. Ez azért is érdekes, mert a napsugaras homlokzat néprajzkutatók szerint elsősorban Kárpát-medencei sajátosságnak számít, főként Makó és Szeged környékén találni hasonló példákat. Hogy az építészetileg közös vonásokat mutató dél-alföldi és budzsáki régiók között van-e egyéb kulturális összefüggés is, nem tudni, azonban a csöbörcsöki helytörténész szerint az említett jellegzetességek tatár mesterek munkáját dicsérik.
Lepecsételt templom
A moldvai fejedelemség legdélebbi végváraként, Zsigmond királyunk birodalmának előretolt helyőrségeként Dnyeszterfehérvár roppant erődjének kiemelt szerep jutott az egyre fenyegetőbb oszmán hódítások idején. Fontosságát mi sem jelezte jobban, mint hogy az erőd védelmére a Hunyadiak magyar várvédőket ültettek, akiknek Szent László nevére felszentelt templom építtetett. A török 1484-ben Nagy István (Ștefan cel Mare) moldvai fejedelem távolmaradását kihasználva elfoglalta a várat, véget vetve az alig fél évszázados magyar uralomnak. Bár a források szerint még jó ideig éltek pápisták a városban, a magyar lakosság nagy valószínűséggel éppen a korábban említett Dnyeszter-parti Csöbörcsökbe költözhetett. De vajon mi lett Akkerman Szent László-templomával?
Martinotti József moldvai misszióelnök 1779-ben így emlékezik meg róla: „Fejérvárott vagy Akkermanban, Alsó-Tatárországban még most is látható egy katholikus templom, mely László magyar király által építtetett, s melyet a törökök mint magyar templomot az utolsó háborúkor, hogy az oroszok szét ne rombolják, lepecsételtek.” Jerney János 1844–45-ös keleti utazása alkalmával érintette Dnyeszterfehérvárt is, ahol hosszas keresgélés után úgy vélte, megtalálta a magyarok régi templomát: „Találtatik azonban mégis az úgynevezett Tatárváros felé a vártól délnek, éppen a limán magos partján egy közhír szerint igen régi templom, mely most a görögök által használtatik. Ennek vizsgálata vala még hátra. […] Belső sugallatom azt mondá: ez, valóban ez lehetett csak a Szent László által épített templom. […] Kérdezem az oroszul beszélő pópát, mit tud az egyház keletkezése idejéről? – Haj, uram! – szóla nagyot mondandó hangon.
– Ilyen régi templom nincs egész Besszarábiában, 700 év óta áll már ez […]. Homloka és falai simák, párkány és oszlopzat nélküliek. Ablakai nem csúcsos, goth ízlésűek, hanem rendes ívbe menők.”
Repedések
Jerney a templom keletkezését IV. (Kun) László idejére teszi, ami nehezen hihető, hiszen a fekete-tengeri partvidék csupán Nagy Lajos királyunk által került először magyar érdekszférába. Lelkesedésünk azonban olthatatlan, hogy magunk is meggyőződjünk az épület régisége felől. A vártól kőhajításnyira, a Leonyid Popov utcán elegáns járókövezet vezet a hófehérre meszelt, kék kupolás épülethez. Nyugati oldalán vaskos, moldvai stílusú harangtorony mered a belépőre, az apszis pedig félkörívű, ahogy az régen lenni szokott. A sziklás parton emelt, alig néhány méter széles templom a maga kicsiny valójában megkapó látvány. A belső az ortodoxiára jellemzően ikonosztázokkal van tele, mégsem giccses, inkább visszafogott stílusában. Régiséget – szentségtartó fülkét, ablakokat, esetleg kriptát vagy sekrestyenyílást – azonban sehol sem találunk, igaz, a parányi szentélybe amúgy se léphetünk be, az a pópa kizárólagos jogköre.
Bár Jerney jelentésében utal a templom görögök általi használatára, az igazságra a pópával való beszélgetés során derül fény. Ő ugyanis elmondja, hogy valaha e kőépület helyén fatemplom állott, melyet a XIII. században itt megtelepedett görög kereskedők építettek. Akkoriban még hírük sem volt Akkermanban a magyaroknak. A korabeli fatemplom helyébe 1478 és 1482 között kőtemplomot emeltek, ez lehetett a mai épület eredetije. A templom hajóját a XVI. században toldották a meglévő szentélyhez, a jelenlegi harangtornyot pedig csak a XIX. században építették hozzá. Az eredeti, XV. századi rész lehetett az a kis katolikus kápolna, melyet Szent László királyunk tiszteletére szenteltek fel, és amely a magyar lakók és várvédők lelki szolgálatában állhatott. Az oldalfalakon végigfutó hajszálrepedés ma is láttatni engedi a XVI. századi bővítés nyomát.
A kellemes tavaszi napsütésben fürdőzve letekintünk a Dnyeszter-torkolat széles öblére: két emberöltővel ezelőtt hasonló látványban lehetett része Jerney Jánosnak, aki hajdan ugyanattól a céltól vezérelve indult el keletnek, amiért most mi követtük az ő nyomdokait. Nem tettünk világmegváltó felfedezést, bizonyos értelemben nem is jártunk sikerrel, elődeink emlékét azonban mégis megleltük a Dnyeszter menti helység- és családnevekben, szájhagyományban, a népi motívumok lenyomatain és az őseinkről szőtt legendák magasztos világában.
Hanyi Zsolt
magyaridok.hu
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
