Szokatlan színházi kísérlet volt az újvidéki Szerb Nemzeti Színház Ivan Iljics halála című produkciója, az alkotók saját meghatározása szerint „kollektív olvasás”. Tomi Janeič szlovén rendező immár második előadását mutatta be Sepsiszentgyörgyön: először a Reflex fesztiválon láthattuk a Sirály című különleges, hét órát is meghaladó produkciójukat, ezúttal pedig a PulzArt meghívására érkeztek ismét hozzánk egy olyan előadással, mely minden bizonnyal az előbbihez hasonló meghatározó színházi élményünk marad.
A produkció rendkívül bátor performansz, melyben az alkotók arra vállalkoztak, hogy felrúgva a színház drámai műnemen alapuló általános működési elveit, Tolsztoj Ivan Iljics halála című kisregényének felolvasásából készítenek előadást. A regényt nem dramatizálták, nem szerepekre osztva próbálták megjeleníteni, egyszerűen felolvasták úgy, hogy az időnként változó olvasó személyén kívül a társulat többi tagja is jelen volt a színen, olykor egészen háttérbe húzódva, máskor apró gesztusokkal, tekintetekkel, cselekvésekkel, jelmezei által vagy adott esetben hangokkal is hangsúlyozva, felerősítve a regény egyes jeleneteit.
Az egyik színész, akiről sejtettük, hogy a főszereplőt, Ivan Iljicset „alakítja”, egy széken ült elöl középen az előadás végéig, miközben a többiek járkáltak körülötte, időnként a nézőtér első sorába is beültek, és úgy olvasták a szöveget, mintha egy előadás első rendelkező próbáin lennének, azzal a különbséggel, hogy itt minden elhangzó szó tökéletesen értelmezett, minden hangsúly a helyén volt, és gyakran könnyekig menő átéléseket láthattunk a soros felolvasók vagy akár a néma szereplők részéről is.
Ezeket a hangsúlyokat sajnos csak azután figyelhettük meg, miután az olvasni alig tudó, botrányosan gyenge szinkrontolmácsnak köszönhetően az előadás első részében elhangzó szövegekből alig értettünk valamit, ezért kénytelenek voltunk kikapcsolni a fejhallgatóinkat. Szerencsére felirat is volt, mely a kezdeti gyorsulások, szinkronhibák után megbízható segítséget nyújtott az elhangzottak megértéséhez. Az előadás másik főszereplője a díszletfestő volt, aki látványban is kínálva valamit a közönségnek, a felolvasás alatt lassan fehérre festette a fekete hátteret és a padlót.
Csak a legnagyobbak szokták felismerni, hogy néha fontosabb munkát végez egy alkotó, ha csupán közvetít, ha az élményt, amit ő maga átélhetett, megpróbálja minél tisztább formában, átértelmezések, saját ötletek, tanulságok levonása nélkül megosztani másokkal is. Ez a Tolsztoj iránti tisztelet, alázat volt az, amitől az elején szokatlannak tűnt számunkra az előadás, de ugyanez eredményezte, hogy egyszer csak – miután a rendezőnek újra sikerült megállítania a rohanó időt – beszippantsa a nézőt az elhangzó szöveg, egy zseniális író döbbenetesen mély, lényegre tapintó alkotása, melyben az emberi lélek újabb és újabb horizontjai tárulnak fel, saját életünkkel, halálunkkal szembesítve bennünket. Nem eljátszották nekünk a regényt, hanem ajándékba adták, és bátorítottak is, hogy még az előadás alatt olvassunk belőle.
Fölösleges azért járni színházba, hogy ott regényeket olvassunk – gondolná az ember –, és mégis, volt valami ebben a közös olvasásban, ami a színház eredetét idézte, és megmutatta nekünk ennek az egykor szertartás jellegű művészetnek az igazi értelmét: a felmutatáson és ennek elfogadásán túli valódi közösségi élményt, ahol mindenki egyformán részesülhet örömből, fájdalomból, létünk végességének katartikus felismeréséből. A harmadik felvonás alatt szipogó hangok is jelezték a teremben, hogy bár a hagyományos értelemben vett színházi előadáshoz kevés volt, amit láthattunk, a csodához ennyi is elég.
Érdekes a rendező időhasználata. Hétköznapi időfelfogásunkat ezúttal is át tudta állítani arra a sebességre, ahol a lelkünk optimálisan működik, szándékosan lassítva olykor az előadás ritmusát, és végül ismét bebizonyítva, hogy bizonyos tapasztalatok nem tudnak megtörténni velünk a hétköznapok által diktált frekvencián. Néha olyan lassan kell gördülnie a festőhengernek, ahogy átitatja élettereinket a halál, míg kórházfehérré válik minden körülöttünk. Néha hosszú órákon át civil színészeket kell látnunk, és Tolsztoj természetesen áramló szavait kell hallanunk ahhoz, hogy megértsük: a sok rohanás, amivel fenntartjuk tisztességes életünket, a sok áldozat, amivel felépítjük karrierünket, és a hiúságunkat legyezgető hírnév is kevés lesz egykor. Vajon hány munkanapunk, kártyapartink, boldog-boldogtalan családi együttlétünk és elbaltázott bocsánatkérésünk van még hátra a halálfélelem árnyékában?
Pár percnyi valódi színészi játék is volt a végén: a lélek lassú, könnyed mozdulata. Itt egészen megállt az idő egy pillanatra, és amíg föleszméltünk, nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy a kezdeti bosszúságok ellenére bizony újra okunk lehet az ünneplésre.
Nagy B. Sándor
Háromszék
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
