Most, ezekben a Szent órákban, amikor a migri pszeudo-terroristáknak a Telekom ingyen WiFit biztosít, de Ákossal állítólag szerződést bont a „nőkkel szemben tanúsított magatartása miatt”, hadd meséljek el egy történetet, mely látszólag nem ide illik, valójában azonban nagyon is.
1988
Egészségügyi szakközépbe jártam, mely ideális terep volt arra, hogy a nemi diszkrimináció minden negatív és pozitív hatását megtapasztalhassam magamon. A 29 fős osztályból ugyanis én képeztem a fiútanulók 50%-át. Hogy ennek ellenére (vagy tán pont ezért) végül mégis mért ballagtam el alma materemből totálisan szűzen, s hogy ezt a hatalmas kiesést később hogyan pótoltam gigászi erővel, az nem képezi szerves részét ennek a történetnek.
Ez a történet ugyanis egy lányról szól, akit nevezzünk Xéniának! Azért Xéniának, mert nem így hívták, s akkoriban nem voltak extrém keresztnevek, tehát nem állhat fenn névegyezőség.
Xénia nem az én osztályomba járt, hanem a párhuzamos, de ugyancsak egészségügyi szakos osztályba. Ő is, ahogyan én is, érettségi előtt állt. Tudni kell, hogy az eü-s osztályok heti két napot a kórház gyakorló épületében töltöttek, ahol többféle módon berendezett kórtermekben gyakorolhatták egymáson szimulálva a betegellátás különböző fázisait.
Azon a szép, kora tavaszi napon Xénia is a gyakorló épületben volt, hogy osztálytársaival egyetemben a belgyógyászati kórtermi munkát sajátítsa el. Amikor is… női bajokra való hivatkozással kikéredzkedett az óráról. Az órai gyakorlat során épp ő volt a „beteg”, ami azt jelentette, hogy hálóruhában feküdt az ágyban, miközben társai próbálták őt lefürdetni, ágytálazni, alatta ágyneműt cserélni, stb… Szóval Xénia felkelt az ágyból, lábát belebújtatta papucsába, és kiment a női vécébe. Ahonnan 10 perc múlva távozott, majd visszasétált az órára, befeküdt az ágyba, és türelmesen alakította a „beteget”.És ennél a pontnál az idézőjeleket akár le is vehettem volna státusza mellől.
Mert Xénia ekkorra már valóban beteg volt. vérzett. nagyon. Rettenetesen. Először az ágya mellett gyakorlatot végző osztálytársainak tűnt fel, hogy a lepedő egyre pirosabb. majd a többiek is odasereglettek az ágy köré. Végül a tanár is odalépett. És két tanuló kíséretében azonnal felkísérte Xéniát a kórház nőgyógyászatára.
Az osztályvezető főorvos, miután ránézett a kislányra, csak annyit kérdezett: „Hol a baba?”. Na, ekkor kapott a fejéhez a tanár, és ekkor sápadtak el még jobban a Xéniát kísérő osztálytársak. Mivel azonban Xénia csak sírt, de nem mondott semmit, a főorvos lélekszakadva a gyakorlóba rohant. Ahol…
Ahol eszeveszetten elkezdték keresni a babát. És meg is találták. A női mosdó egyik vécékagylójában, fejjel lefelé. Orrát-száját magzatmáz borította, már kezdett lilulni. Negyed órája volt ebben az állapotban.
A főorvos kikapta a vécéből, eltakarította a légutak elől a lepedéket, majd száját az újszülött orrára-szájára tapasztotta, és elkezdte szívni a nyákot. Aztán a kiszívott nyákot kiköpte, a babát fejjel lefelé tartotta, ráütött a fenekére, és amikor a baba felsírt, egy pelenkába csavarva már rohant is vele a kora-intenzívre. A kisbaba azonnal inkubátorba került.
Xéniát mind az iskolában, mind szülőfalujában hatalmas megvetéssel fogadták. Pedig akár el is gondolkodhattak volna. Mert én akkor ezt tettem. Ugyanis én sem vettem észre, amit a saját szülei, a tanárai, a barátnői, az osztálytársai sem. Hogy állapotos. 9 hónapig senki sem tudott az állapotáról.
Mindezeket testközelből is jól átgondolhattam, amikor a nőgyógyászati gyakorlatom egyik apropójaként épp bent voltam gátsebének varratszedésekor. Amit ugyanaz a főorvos végzett, aki Xénia babájának életét is megmentette.
Miközben néztem ezt a lányt, csak arra tudtam gondolni, hogy hová korcsosult ez a világ? Mert ha ezt az igencsak nagy és jelentőségteljes dolgot senki sem vette észre, csodálkozhatom-e azon, hogy a kisebb dolgokat a szőnyeg alá seperve csak játsszuk a felelősségteljesen gondolkodót? Pedig hol volt akkor még a társadalmi elidegenedés teljesen új formáját hozó internet? Hol volt még az agybutító szappanopera-őrület? Hol volt még az ember legjobb barátja, az okos telefon…
Xénia kisbabája azóta felnőtt. Az anyukája végül megkapta a felügyeleti jogot, mert tettét szülési stressznek értékelte a nyomozó hatóság. A gyámügy vizsgálatot rendelt el, és évekig heti rendszerességgel látogatta őket. De csak azt tapasztalhatták, hogy a gyermek testben és szellemben gyarapodik, édesanyja rajongásig szereti. És ez az állapot, amennyire én tudom, így is maradt.
Xénia életében nyilván sem ideális társ nem volt, sem tudatos gyermekvállalás, sem szülői (vagy egyéb más) támogatás. Egyszerűen minden hiányzott neki ahhoz, hogy gyermeket vállaljon. Nyilván, nem is tudatosan vállalta. Gondolom, egy ideig reménykedett benne, hogy majd elvetél. Végül pedig rábízta magát a sorsra…
Hogy miért írtam meg ezt a történetet? Hogy egyszer, s mindenkorra megértse mindenki: Isten (vagy, ha úgy tetszik Sors) útjai kifürkészhetetlenek. A körülmények pedig soha, senkinél nem lesznek ideálisak. A gyermekvállalás tehát az, amit a neve is sugall: vállalás. Ideális esetben két fél, a két szülő dolga. Nem ideális esetben az édesanyáé.
De az élet él, és élni akar. És ez nem valamiféle bigott, vaskalapos maszlag. Hanem magának a természetnek a törvénye. Mégpedig a legfőbb törvénye. És ha mi, emberek az ideális pillanatra, vagy az ideális társra várunk, akkor már most átadhatjuk a helyünket a következő evolúciós láncszemnek. Mert sem ideális pillanat, sem ideális társ nem létezik. De minden pillanat lehet ideális, ha úgy döntünk. És minden társ lehet ideális, ha úgy döntünk.
Még a legextrémebb esetekben is.
Forrás:facebook.com
Tovább a cikkre »