Hihetetlen rosszhiszeműsége elbűvölő – Spiró György többek között így méltatta barátját, Kertész Imrét.
Pottyan vagy nem pottyan? Ahogy Kulka János színművész hangsúlyozta Kertész Imre regénye, A kudarc egyik részletét, nevethetnékem támadt. A Müpa Fesztiválszínházának közönsége tiszteletteljes csendben hallgatta a felolvasást a nézőtér sötétjében, mégis, én nehezen bírtam magammal. Pedig, ami eddig sem volt igazából titok, Kulka avatott előadásában most nagyon is nyilvánvalóvá vált: Kertész Imre irodalmi alkotásaiban sokszor a legváratlanabb pillanatban bukkan fel az irónia. Különleges, erős irónia ez, ami szinte lecsap az olvasóra, a hallgatóságra, akit, mire felocsúdna a szokatlan derűből, a következő sorokkal már szíven is ütnek.
Egy zsidó kamaszfiú 1944 nyarán a csendőrkaszárnya szűk udvarán a félelemverejtéket kiválasztó tömegben már-már álmodozón adja át magát a virágillatú éjszakának, s hallgatja a Royal Air Force gépének zümmögését. Ha a brit repülő bombát találna pottyantani a kaszárnyára vagy a környékére, feltehető, a csendőrök halomra lőnének mindenkit. A golyószóró gólyalábai filmfelvevőgépet idéznek, a csőkorona a nagymama mákdarálóját. Békés képzettársítások lágyítják a nyers valót, de a kérdés: pottyan vagy nem pottyan a bomba? S miközben a csendőrökön a szerencsejátékosok bomlott jókedve lesz úrrá, a főhős szinte már élvezi is a játékot, felismerve a tét csekélységét. „Megértettem a számomra adott világegyetem egyszerű titkát: bárhol, bármikor agyonlőhető vagyok.”
Hétfőn este a Nobel-díjas író barátjaként Spiró György író, a Magvető Kiadó egykori vezetőjeként Morcsányi Géza, valamint Kertész Imre kéziratainak szerkesztőjeként Hafner Zoltán volt beszélgetőtársa Veiszer Alindának a Müpa irodalmi sorozata, a Literárium keretében. Az est alanya, Kertész Imre a színpad szélén, kerekes székből hallgatta őket, s időnként igencsak jól szórakozott. A meghívottak kezdeti zavarán, az igeidők időnkénti keresésén vagy Hafner Zoltán itt rendhagyónak számító vallomásán: első alkalommal rá semmilyen hatást nem gyakorolt a Sorstalanság című regény. Aki Veiszer Alinda kérdésére – nem szégyelli-e magát amiatt, hogy A kudarcot előbbre sorolja a Sorstalanságnál – sem hátrált meg. Hafner szerint a Jegyzőkönyv, a Kaddis vagy az Angol lobogó is éppúgy ajánlott belépő Kertész univerzumába, s elárulta: a Nobel-díjas író naplóinak nagy részét még nem ismerheti az olvasó, lesz még sok meglepetés.
Minden irányba ható és sújtó, vadállati gúny, amit ritkán kap meg az ember a magyar irodalomtól, frenetikus humor és radikális szemlélet – Spiró György jellemzése megnyugtatott, nem illetlenség felnevetni Kertész Imre írásain. Spiró a bennfentesek sztorizgatós stílusát mellőzve, elegánsan idézte fel, miként kereste a tüskék mögé bújó Kertész barátságát a szigligeti alkotóház beutaltjaként, a Sorstalanság 1975-ös, első megjelenése után. Spiró amúgy nem véletlenül bukkant Kertész Imre első regényére: egy másik radikális személyiség, Hajnóczy Péter ajánlotta a figyelmébe azzal, hogy igazi könyv. Spiró abszolút dicsérőleg még úgy is bókolt Kertésznek: hihetetlen rosszhiszeműsége elbűvölő. E rosszhiszeműség tapasztalatból fakad – Kertész sosem hagyja magát megtéveszteni: minden rendszer velejéig hat és humort terem. A hetvenes években a Sorstalanság kiadását a Magvető kiadó utasította vissza – a szerkesztői packázást, a hetvenes évek szürrealitását írta meg Kertész Imre A kudarcban.
A regényes valósághoz járult hozzá Morcsányi Géza, mikor a rendszerváltás idején a Magvető élére került: a nyolcvanas években volt vigasza a Sorstalanság, és mindent elkövetett azért, hogy a korábbi kiadói tévedést orvosolja. A kilátástalanság iróniája – Morcsányi a kertészi életművet ekként foglalta össze. Az est második részében már csak Kulka János A kudarccal és Várjon Dénes zongoraművész Beethovennel maradt a színpadon. A hallgatóság ekkor már mert hangosan nevetni – míg szíven nem ütötték.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
