„Megsértettek, mert a nevemen neveztek. Annak tituláltak, aminek nyilvánosan is vallom magam. Tudniillik hébernek születtem.” Ezt másnak nem szabad megtennie, egy átlagos halandónak ezt nem szabad kijelentenie. Mert ha idegen teszi ugyanezt, hasonló körülmények között, az már másfajta zsidózás, az már nem helyes, az már nem megengedett. Ők hanukázhatnak, amikor csak akarnak. Héberül köszönthetik egymást, és bátran vállalhatják a zsidó nemzettel való közösségüket. Akkor is, ha történetesen egy másik, befogadó nemzet nyelvét beszélik, és úgy is, hogy éppen egy másik ország állampolgárai, adófizetői, vagy akár kedvezményezettjei. Csak azt kellene megtudnunk, miért nem mondható ki róluk az, amit már eddig is felvállaltak, és ország-világ elé tártak?
A zsidók is, akárcsak a többi nemzet tagjai, különféle egyéni képességekkel és ambíciókkal megáldott személyek. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy semmiféle szégyelnivalója nem kellene legyen annak, aki ehhez a nemzethez tartozónak vallja magát. Minden nép történelmében vannak többé, illetve kevésbé felvállalható események, személyiségek vagy „véletlen” egybeesések (lásd például Drakulát és Ceaușescut Románia történelmében, vagy a „romani” szó újkori értelmezését), de ezeknek az egyoldalú megközelítésétől való félelmünkben nem kell és nem szabad elhatárolódnunk népünktől, nemzetünktől. Vállalnunk kell ezt a saját nemzettársaink felé, és hasonló képpen, vállalnunk kell a többiek felé.
A mi esetünkben egyértelmű, hogy milyen erősen kötődünk a magyar nemzethez. Mindannyiunk számára természetes, hogy ezt itthon és külföldön is hangoztatnunk kell, amikor csak szükség van rá, vagy amikor erről megkérdeznek. Nem tagadhatjuk le a nemzetiségünket, nem adhatjuk ki magunkat sem töröknek, sem tatárnak, sem németnek. Az év minden egyes napján magyarnak valljuk magunkat. Nem csak azért, hogy „vízummentes útlevelet” szerezhessünk. Nem csak a négy fal között, és nem csak a déli harangszónál.
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
