Élt egyszer Japánban egy őszhajú idős ember…
Mindenki ismerte és kedvelte a falujában. Vak volt, önállóan élt, de szeretetből gyakran segítettek neki ebben-abban. Az a pletyka terjedt róla, hogy nagy kincset őrizget valahol elrejtve, de ennél biztosabbat senki se tudott a dologról. Egy nap az öregúr kedvenc cseresznyefái árnyékában üldögélt és merengett a világ dolgain, amikor megszólította őt a Tolvaj.
– Ha kedves az életed most azonnal mondd meg, hol tartod a kincseidet, különben halál fia vagy!
Az ősz, idős ember azonban meg se moccant. Ugyanazzal a nyugodt mosollyal ült tovább székében és hallgatta a méheket, ahogy kedvenc cseresznyefáit porozzák be éppen.
-Nem hallasz? – kiáltott rá egyre mérgesebben a Tolvaj.
-Ha nem mondod meg azonnal, hol vannak a kincseid, elvágom a torkod! De az idős férfi csak ült és mélázott tovább. A tolvaj nem tudta mi tévő legyen. Ha valóban megöli az Öreget, lehet, hogy sohasem találja meg a kincseit. De azt is látta, hogy a fenyegetéssel semmire se megy. Tehetetlensége előbb dühöt váltott ki belőle, majd hirtelen megtörte.
-Figyelj rám, Öreg! Te már kenyered javát úgyis megetted. Nekem viszont öt éhes gyereket kell felnevelnem. Kérlek segíts, hogy megtaláljam a kincseidet!
De az öreg csak ült mozdulatlan, enyhe félmosollyal az arcán, hallgatva a méhek döngését.
Nem tudott mit tenni a tolvaj – tényleg öt gyerek várta otthon, nem tudott volna a légynek se ártani, csak a szükség vitte rá a lopásra -, elindult haza megalázottan. Teltek a hetek, az Öreg hamarosan meghalt és az egész falu gyászolta. Találtak egy kis borítékot az asztalán „Yusuri” felirattal. Mindenki nagyon csodálkozott ezen, mert Yusuri egy nagyon szegény ember volt, akit mindenki elkerült. Öt gyereket nevelt a falu végén. De tisztelték az Öreget és elvitték Yusurinak felbontatlanul a levelet.
-A kincseimet akartad – ne hidd, hogy nem ismertem fel a hangodat elsőre -, én pedig most neked adom. Gyere el a házamba, ott vannak a kút mögött
Egyszerre fogta el Yusurit a szégyen és az öröm. Megvárta az estét, hogy mások ne lássák és rohant az Öreg kútjához. Ott állt mögötte két frissen ültetett cseresznyefa-csemete, az egyikre kötve egy újabb boríték lógott.
– Pénzem, aranyam sose volt, nem is hiányzott soha. A párom régen elhunyt már. A gyerekeim csatában haltak sok éve. Ültesd el ezt a két csemetét és hidd el, megkaptad a legnagyobb kincsemet!
A tolvaj úgy érezte átverték, fogta és kettétörte az egyik kis fát dühében. Berúgta a ház ajtaját és ami mozdítható volt, mind elvitte. Nem sok mindent találhatott… Végül még a másik kis fát is elvitte magával. Hamar rájött a falu népe, hogy mi történt és mindenki rá gyanakodott. Kiszálltak Yusurihoz a rendőrök és börtönbe vitték. Tíz év múlva szabadult. Mikor hazakerült, a gyerekei már felnőttek, mind messze földön éltek, feleségét pedig a falu két évvel korábban temette el tisztességgel, de nélküle. Állt az üres háza udvarán, ami régen az otthona volt és azon gondolkodott, mit rontott el.
Ekkor meghallotta a méhek döngését egy tíz éves, cseperedő cseresznyefa körül. Az egyik fia ültethette el nem sokkal azután, hogy őt elvitték. Gyönyörű, hatalmas virágai voltak, és egy kis összeeszkábált, düledező játékházikó volt mellé építve. Megértette, hogy a gyerekei ennek a kis fának az árnyékában játszottak, amíg ő nem volt ott. Az egyik ágáról foszladozó szárítókötél lógott – a felesége talán ide teregetett utoljára. Ott állt a fával szemben egyedül, és valami bölcs, beletörődő mosoly ült ki az arcára. Innentől úgy ismerték a faluban, mint aki a leginkább a cseresznyefája árnyékában szeret üldögélni és hallgatni a méhek zúgását. Ősz öreg ember volt már, amikor álmában meglepte a halál.
Forrás:magyarfoldre.hu
Tovább a cikkre »
