Negyven éve, 1975. november 20-án, Francisco Franco generalisszimusz halálával véget ért a csaknem negyven éven át fennálló spanyol diktatúra. A magát vezérnek – Caudillónak – neveztető diktátor emléke a mai napig megosztja a spanyolokat.
Spanyolország a XIX. század végére megszűnt birodalomnak lenni: gyarmatait elvesztette, Afrika felosztásáról nagyrészt lemaradt, gazdasága pangott. Bár kimaradt az első világháborúból, a szociális bizonytalanság, az előretörő harcos baloldal és a konzervatívok viszályai miatt állandósult a belpolitikai feszültség. 1923–30 között katonai diktatúra tartotta féken a helyzetet.
Aztán az 1931-re kiírt választásokon a baloldal győzött, és kikiáltották a köztársaságot.
XIII. Alfonz király „a testvérgyilkos polgárháború elkerülése érdekében” elmenekült, és sokáig a levegőben lógott a – többek között Francisco Franco tábornok, későbbi diktátor részéről is szorgalmazott – katonai puccs.
Ígéretei súlya alatt a baloldali kormány összeomlott, 1933-ban jobboldali koalíció győzött, amely lecsapott a radikális munkásmozgalomra. Asztúria szénbányászainak dinamittal és zsákmányolt puskákkal felfegyverzett csoportjait Franco gyarmati katonáival leverte (kivívva az egész nacionalista oldal elismerését). 1936-ban azonban a baloldali egységfront nyerte a választásokat, amely számos katonai vezetőt, köztük a közismerten antikommunista Francót gyarmati helyőrségekbe „száműzött”.
A tisztikar nem hagyta annyiban a dolgot, katonai puccs kezdődött, amely a mintegy 350 ezer halálos áldozattal járó polgárháborúhoz vezetett.
A Falange milicistái. A mozgalom fokozatosan vált egyre hasonlóbbá az olasz fasisztákéhoz, és alakult át Franco pártállamának magjává Fotó: Berliner Verlag/Archiv / Europress/AFP
Franco hamarosan a jobboldal vezetője lett – a spanyol katonai junta ’36 októberében államfővé és legfőbb parancsnokká nevezte ki.
Ügyes kitérés Hitler elől?
A Caudillónak – vezérnek – is hívott tábornok végül többek között a hozzá hű afrikai csapatok bevetésével, falangista csapatokkal, valamint német és olasz önkéntesek segítségével csikarta ki a győzelmet a világ kommunista önkéntesei által támogatott köztársasági milicisták felett.
A Condor légió a német hadsereg önkénteseiből szerveződött, mintegy 100 repülőből és 5000 katonából állt Fotó: Wikimedia
1939. április 1-jén Francóék végül bevették Madridot, és ezzel véget ért a polgárháború.
Ahogy várható volt, a Harmadik Birodalom benyújtotta a számlát a Caudillónak a háborúba belépését kérve, azonban erre végül nem került sor.
Franco akkora árat kért a valós részvételért – hatalmas gyarmati területek és tízezernyi szállítójárművet –, amelyet Hitler nem volt hajlandó megadni a gyengécske ország katonai erőiért cserébe.
Hozott is ajándékot, meg nem is
Franco antikommunista meggyőződésből a Kék Hadosztály mintegy 48 ezer önkéntesével támogatta a keleti fronton a németek harcát. Ugyanakkor jelentős támogatást kapott az angolszász hatalmaktól deklarált semlegességéért és a Gibraltári-szoros le nem zárásáért cserébe. A Caudillo hátországa is kissé ingatag volt, sok falangista semlegessége, a királypártiak viszont tengelybarátsága miatt szőttek összeesküvéseket ellene. 1942-től, amikor már egyre valószínűbbnek látszott a németek veresége, Franco több tengelybarát kulcsemberét leváltotta, és – főleg 1943–44 után – óvatos manőverezéssel kezdett közeledni a szövetségesek felé.
„Szabadságharc” a Nyugat ellen
Franco elutasította a köztársaság, és – sokáig – a monarchia visszaállítását. Bár sem a jaltai, sem a Párizs környéki békekonferenciákra nem hívták meg, és az ENSZ-be sem nyert felvételt, Franco ezt remekül el tudta adni „a külső hatalmak támadásaiként”, miközben világossá vált, hogy a demokratikus nyugati hatalmak tevőlegesen nem fogják támogatni a Caudillo ellenzékét.
Így a szétforgácsolt hazai és emigráns köztársasági erők nem jelentettek veszélyt, saját széthúzó táborát pedig azzal tartotta sakkban, hogy folyamatosan azt sulykolta: vagy egységesen felsorakoznak mögötte, vagy visszatérnek „a vörösök”. Rendszerének három alappillére, a katolikus egyház, a hadsereg és az állampárt elég erős támogatást adott az önállósodni vágyó falangisták letöréséhez vagy a monarchisták félreállításához. A kommunizmus elleni harc jegyében számos, a rendszer ellen gerillaharcot folytató, korábban bebörtönzött baloldalit is kivégeztetett, magát pedig úgy jellemezte, hogy
„Én vagyok az őrszem, akit sosem váltanak le.”
Enyhülés a hidegháborús fagyban
A negyvenes évek végén már nem vetette el a monarchia visszaállításának ötletét, sőt: hatalma megerősítésére és imázsának javítására 1947-ben sikeres népszavazást tartott az általa bejelentett utódlási törvény kapcsán (királyi utódja lesz – mondta –, de az utódlás idejét nem jelölte ki). Később meggyőzte a trónörököst, hogy fiát, a későbbi János Károly királyt Spanyolországában neveltesse.
Az ifjú János Károly, Spanyolország jelenlegi királya Fotó: STR / Europress/AFP
A Caudillo az 50-es, 60-as években a Nyugat védőbástyájának képében tetszelgett. Franco harcos antikommunizmusával (mint az ’56-os magyaroknak felajánlott katonai támogatás, amellyel hazájában és nyugaton is komoly szimpátiát keltett) és kikerülhetetlen geopolitikai helyzetével végül is elfogadható partnerré vált a hidegháború idején. Amerika és a nyugati világ befogadta köreibe, kölcsönöket folyósított, cserébe katonai támaszpontokat létesített spanyol földön, nyíltak a nyugati követségek. Csökkent a gazdasági elszigeteltség, fellendült az idegenforgalom, ami létfontosságú volt a gazdaságilag gyenge lábakon álló országnak.
Jólét és rövid póráz
Így a spanyol gazdaság az 50-es, 60-as évek fordulójakor látványos fellendülésbe kezdett, és hosszas előszobáztatás után 1970-ben felvették őket az EU elődjét jelentő Európai Gazdasági Közösségbe. Franco a hatvanas években már a béke letéteményese helyett a jólét és gazdagság megteremtőjeként tetszelgett, de – eltekintve a névlegesen újranyitott parlamenttől és néhány erősen korlátozott választástól – a rendszer továbbra is erősen antidemokratikus maradt.
Csökkent a szegénység, korlátozott módon, de létrejött a fogyasztói társadalom és a városi középosztály Fotó: Europress/AFP
A 60-as években a tiltakozások újabb hulláma kezdődött, amelyben már egyházi szervezetek is részt vettek, mi több, a Vatikánból is bírálatok érték a Caudillót, ami megdöbbentette. 1966-ban újabb manipulált népszavazással legitimálta hatalomban maradását, és utódját, János Károly herceget is csak hosszas unszolás után volt hajlandó megnevezni.
A 70-es években már egymást érték a demokráciát követelő tüntetések, a baszk szeparatisták merényletei, vezető kormánytisztviselők lemondási hulláma. A rendszer recsegett-ropogott, melyre végül Franco 1975. november 20-án bekövetkezett halála mérte a végső csapást. A Caudillo utolsó üzenetében mindenkitől bocsánatot kért, és János Károly iránti hűségre szólította fel az ország népét.
Francót uralkodói pompával temették el, ezután pedig megkezdődött az ország valódi demokratizálódási folyamata.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »