Az európai gondolkodásban manapság gyakran arabnak nevezünk mindenkit, aki Észak-Afrikából vagy a Közel-Keletről származik, és az iszlám a vallása, gyakorlatlan szemünk pedig nehezen tesz különbséget egy palesztin arab, egy berber vagy egy perzsa között. Az arabul beszélő népek között tagadhatatlanul van is egyfajta közösségi tudat, amelynek a nyelven kívül az iszlám a legfőbb összetartó habarcsa, egységes arab világról a törzsi, nemzeti, vallási, gazdasági és geopolitikai törésvonalak miatt mégis nehezen beszélhetünk.
Általában az „arab világon” azokat az országokat értjük, ahol az arab a hivatalos nyelv, ugyanis az észak-afrikai és közel-keleti térség népeinek nagy része a történelem során elarabosodott, kitágítva ezzel az arab népek csoportját. A 22 ilyen államot – beleértve Palesztinát – az 1945-ben alapított Arab Liga tömöríti politikai egységgé, bár a nagy reményekkel induló szervezet jelentősége mára jócskán megkopott. Az arabság létszámát nagyjából 370-400 milliósra becsülik a térségben – ami a teljes mozlim vallású népesség alig negyede –, a demográfiai adatok szerint azonban számuk egyre nő, bár a növekedés üteme folyamatosan lassul.
A Korán nyelvén, a klasszikus arabon kívül a közös történelem és kultúra, és persze mindenekelőtt az iszlám jelenti az összekötő habarcsot a népek között, bár minimális kisebbségben egyébként más vallású, például keresztény vagy zsidó arab közösségek is fennmaradtak a mai napig. A minden mozlimot tömörítő közösség, az umma eszméjén túllépve a modern arab nacionalizmus, az egységes arabság képének víziója már a XIX. század végén is megjelent, több tényező miatt azonban sosem válhatott realitássá. Ezek egyike a térség politikájába folyamatosan beavatkozó külső szereplők jelenléte, másrészt a belső ellentétek.
A szunnita–síita ellentét
Ezek közül a legfontosabb a vallási széthúzás, a kiengesztelhetetlen szunnita–síita ellentét. Ennek gyökerei évszázadokra nyúlnak vissza: miután Mohamed próféta 632-ben bekövetkező halálakor nem nevezte meg egyértelműen utódját, két táborra szakadtak a muzulmánok. A szunniták a próféta elkötelezett és régi hívét, apósát, Abu Bakrt választották kalifának, míg a síiták szerint Mohamed veje és unokatestvére, azaz Fatima lányának férje, Ali volt a jogos utód. Ali végül csak negyedik lehetett a kalifák sorában – tehát az előtte uralkodó kalifákat a síiták egy része nem ismeri el –, azonban miután őt és fiait is megölték, a két tábor közötti szakadás véglegessé vált. Ez a régi időre visszanyúló, politikai természetű vita mára már vallási kérdésekben is kibékíthetetlen ellentétekben is megnyilvánul, olyannyira, hogy a felek egymást gyakran nem is ismerik el muzulmánnak.
A számos különbség egyike, hogy a síiták szerint a vezetés nem a hívők választásán, hanem a származáson, tehát Ali vérvonalán alapul. Ennek vallási következménye, hogy számukra kitüntetett az ajatollah, aki a próféta földi megjelenítője, szent ember, nem véletlen, hogy Mekkán kívül a szentnek tartott imámok sírjához is elzarándokolnak. Ezzel szemben a szunniták szerint a vallási vezetőnek ugyan szigorú feltételeknek kell megfelelnie, azonban egyszerű halandóként tekintenek rá. További vallásértelmezési különbség közöttük, hogy a Korán mellett mely szövegeket tartanak hitük forrásának, illetve olyan mindennapi dolgokban is tetten érhető az eltérés, hogy a síiták például napi öt helyett csak háromszor imádkoznak. Arányaiban a szunniták elsöprő többséget alkotnak, és az iszlám vallásúak 85-90 százalékát adják, síiták nagyobb számban az arab világban Irakban, Libanonban, Jemenben és Bahreinben, azon kívül Iránban és Azerbajdzsánban élnek.
Ez a vallási szembenállás pedig végső soron minden geopolitikai vetélkedés alapja is. Az arabság, pontosabban a térség vezető pozíciójáért régóta több ország is verseng, s bár a történelem során néhányan egyértelműen kiestek a küzdelemből (például Jordánia vagy Irak), a mai napig nincs egyértelmű egyeduralkodó. Az iraki Szaddám Huszein vagy a líbiai Moammer Kadhafi diktátorok megölésével eltűntek azok a nagyra törő egyéniségek, akiknek voltak elképzelésiek az arab egységről, s próbálták maguk mögé sorakoztatni az arab államokat.
Harc a vezérszerepért
Ma a Perzsa-öbölben az olajából meggazdagodó és megerősödő Szaúd-Arábia dominanciájával senki nem veheti fel a versenyt, s Mekka és Medina őrzőjeként az ország egyfajta vallási vezető szerepét is betölti. Rijád a háttérben ott van a térség minden konfliktusában, olykor hadseregével, gyakrabban pénzével próbálja maga felé billenteni a mérleg nyelvét. Szíriában például az alavita síita Bassár al-Aszad elnök megdöntésére törő szunnita csapatokat – az egészen szélsőségeseket is – támogatja, Jemenben már koalíciója élén be is avatkozott a szintén síita húszi lázadók elleni harcba. Az év elején trónra lépő uralkodó, Szalman király nem titkolt célja, hogy külpolitikájában nagyobb önállóságot érjen el az Egyesült Államoktól a régióban, még ha prioritásai mások is.
Míg Washingtonnak ugyanis leginkább az Irakban és Szíriában hódító Iszlám Állam miatt fő a feje, addig Rijád változatlanul síita riválisában, Iránban látja a legfőbb fenyegetést. Nem teljesen jogtalanul, a nagyjából 77 milliós perzsa állam ugyanis vallási alapokon szintén nagyhatalmi pozícióra törekedne – még ha ehhez az utóbbi évek gazdasági szankciói miatt nincs is meg az ereje. Teherán ennek ellenére mindig ott van a darázsfészek közelében: támogatja a jemeni húszikat, de csapatai ott harcolnak a szunnita Iszlám Állam ellen is Szíriában.
Persze ahhoz, hogy az arabságot vezetni lehessen, először is rendet kellene teremteni a térségben, amihez viszont senkinek nem fűlik igazán foga. A régióban megkerülhetetlen erő, Törökország – a XX. század elején még a törökök jelentették az arab összefogás reményét – kapcsán az utóbbi hónapok eseményei ugyancsak rávilágítottak, hogy Ankara is inkább a kurdokkal való leszámolásra használja fel a felfordulást, semmint hogy érdemben beavatkozzon a terroristák elleni harcba. Törökországot többek között éppen az tartja vissza a határozottabb fellépéstől, hogy nem akar egy politikailag támogatott és jól felfegyverzett, ne adj’ isten független Kurdisztánt.
Ugyanilyen elvek alapján marad távol Szaúd-Arábia is: a szunnita királyság nem szeretné, hogy az Iszlám Állam legyőzésével még erősebbek legyenek az iraki és szíriai síiták. Ugyanakkor Egyiptom szintén régóta próbál az arabság vezetőjeként fellépni – Kairóban van az Arab Liga központja is –, mostanában azonban úgy tűnik, hogy saját belpolitikai problémáival is nehezen birkózik meg. Közben a polgárháborúba süllyedt Irakon, Szírián és Jemenen kívül ott van még a Líbiában kialakult káosz is, amelyet szintén csak egymás meggyengítésére használnak fel a felek.
Ráadásul az egységes arabság eszméjén alighanem végzetes sebet ejtett a 2011-ben kezdődő úgynevezett arab tavasz is. Bár a forradalmi események részben erőt adtak a Nyugat által lenézett arab államoknak, hogy ők is képesek demokráciát és forradalmat csinálni, az eltérően (többségében kudarccal) végződő forgatókönyvek és a nemzeti identitás hangsúlyossága tovább forgácsolták az egységet. Mikor a tüntetők elkezdtek magukra egyiptomiként, tunéziaiként gondolni, egyúttal egy nagyobb közösségről mondtak le, s saját önazonosságuk megtalálásával eltávolították magukat másoktól.
A palesztinkérdés
Amiben az arabság még többé-kevésbé egyet tud érteni, az a palesztinkérdés. Mikor 1967-ben az egyesített arab seregek – többek között éppen az együttműködés hiánya miatt – vereséget szenvedtek Izraeltől, az egész arabság óriási traumaként élte meg a kudarcot. A frusztráció azóta is megmaradt, az Izraellel való viszony ellenben sokat javult. Egyiptom például nemrégiben nevezte ki tel-avivi nagykövetét, s viszont, újra megnyitott Kairóban az izraeli diplomáciai képviselet is. Ennyire nyílt kapcsolatokat Izraellel a legtöbb arab állam nem ápol, azonban nyílt titokként a háttérben folyamatos az egyeztetés. S mivel Jeruzsálem számára a legfőbb fenyegetést szintén Irán jelenti, a közös ellenség még egyfajta érdekszövetségbe is kovácsolta Szaúd-Arábiával. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben a palesztinok is kevésbé az arab államokban, mint inkább a nemzetközi közösségben látják reményüket.
Nagyhatalmak játszótere
Miközben az arab világ egyes részei egymásra acsarkodnak, a szövetségek és érdekek szövevényes szálait az Egyesült Államok mozgatja. Bár az utóbbi években Washington kapcsolata Izraellel és Szaúd-Arábiával valamelyest megromlott, a két országra (a NATO-tag Törökország mellett) biztos és állandó partnerként tekinthet. Az arab világ megosztottságából az Egyesült Államok óriásit profitált, és a térséget afféle játszótérként a demokrácia terjesztésének kísérleti terepeként használta, elég kudarcos eredménnyel. Tekintve, hogy a Közel-Kelet adja a világ kőolajkészletének több mint felét – Szaúd-Arábia egyedül ötödét, de Irán, Irak, Kuvait és az Egyesült Arab Emírségek is az első tízben van –, a régió más nagyhatalmak érdeklődését is felkeltette. A Szovjetunió felbomlása után a 90-es évektől az orosz befolyás sokat gyengült, mára lényegében véve Szíriára és Iránra szűkült, de a sok orosz bevándorló miatt alapvetően Izraellel is jó a viszony. Nem véletlen, hogy az Aszad-rezsim védelmével Moszkva most keményen próbálja védeni utolsó bástyáit. Ebben a viszonyban Egyiptom is próbál két vasat tartani egyszerre a tűzben, így jó kapcsolatokat ápol Washingtonnal és Moszkvával is, illetve az atomalkuval ismét felkerült a nagyhatalmak sakktáblájára Irán is.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
