Szinte nem telik el hét, hogy ne kerülne bele a hírek fősodrába a Vatikán vagy Ferenc pápa, legyen szó szemüvegvásárlásról egy római optikusnál vagy szentszéki megnyilatkozásról. A rendkívül aktív, 78 éves egyházvezető szavaira nemcsak a hívők, hanem a média is fokozottan kíváncsi, igaz, a jezsuita pápa bőven el is látja témával a lapokat. A városállam vezetőjéről, tanításáról, a vatikáni hangulatról Török Csabával, a Esztergomi Hittudományi Főiskola teológiatanárával beszélgettünk.
– Sokan titulálják Ferenc pápát felforgatónak, marxistának, mivel felemeli hangját a javak elosztásának aránytalanságával, a természeti erőforrások nem megfelelő használatával kapcsolatban. Legújabb enciklikája is e köré épül. Ön szerint a pápa politizál, vagy evangéliumot terjeszt?
– A Laudato si’ („Áldott légy!”) kezdetű enciklika egyik alapkijelentése, hogy az ökológiai válság oka antropológiai természetű. Az emberben, gondolkodásmódjában, magatartásában, társadalmaiban és gazdaságában rejlenek azok a hibák, amelyek rombolják a környezetet. A pápa ezért hangsúlyozza, hogy csak utópia lenne úgy álmodni környezetvédelemről, hogy közben a társadalom, a gazdaság és az ember ugyanolyan marad. Nem elég néhány apró „életmód-kiigazítás”, egyéni és rendszerszinten változásra – bibliai kifejezéssel élve, megtérésre – van szükség. Ahol a hatalom, a pénz, az erő centrumai vannak, ott mindig szükség van kritikára is. A pápa programja ezért a következő: elhagyni ezeket a centrumokat, és a perifériára, azok közé menni, akiket épp ezek a centrumok taszítanak, zárnak ki, legyen bár akármilyen ideológiai előjelük. Így hát nem kell csodálkozni, hogy a pápa kapitalizmuskritikájának vannak olyan elemei, amelyek némely konzervatív körökben marxista benyomást keltenek. Ahogy Ferenc pápa mondta, számára a marxista nem szitokszó, hiszen nagyon sok jóindulatú, tisztességes marxistát volt módja megismerni – még ha szerinte Marx tévedett is. Ezzel együtt újra meg újra világossá teszi, ő az evangélium, s nem valamilyen emberi tanrendszer mellett kötelezi el magát. A szó klasszikus, tiszta értelmében a pápa tehát politizál, vagyis a polisz, a társadalom ügyeiről fogalmaz meg kritikai véleményt. Ugyanakkor nem pártpolitizál, még ha egyes ideológiai csoportok igyekeznek is a maguk javára értelmezni a szavait.
– Az enciklikában megfogalmazott problémák és megoldási irányok bemutatása után várható-e, hogy konkrétabban megfogalmazza a pápa a helyi egyházak tennivalóit? Lebontja-e a Vatikán az enciklikát cselekvési programra?
– A kérdés a ferenci pápaság egyik kulcstematikáját érinti. Az Evangelii gaudium (Az evangélium öröme) kezdetű dokumentum előszavának vége beszél az „üdvös decentralizációról”. A központosítás bizonyos helyzetekben, körülmények között hasznos lehet, növelheti a hatékonyságot. Ma azonban azt tapasztaljuk, hogy olykor a centralizáltság válik a helyi konkrét helyzetekre hatékonyan reagáló cselekvés gátjává. Ezért a pápa világossá tette, nem az ő dolga, hogy konkrét cselekvési terveket dolgozzon ki. Ő két dolgot tehet meg, egyrészt a saját területén elvégzi azokat az átalakításokat, végbeviszi azokat a reformokat, amelyek mintául szolgálhatnak, másrészt tanításával kijelöli a követendő alapelveket, megadja az irányokat. Innen a helyi püspöki konferenciák, egyes egyházmegyék felelőssége, kötelessége és feladata, hogy a helyi helyzet ismeretében meghatározzák a konkrét cselekvés mikéntjeit. Ez a decentralizáció testet ölt a Vatikán zajló reformjában – hiszen a központi szervek átalakítása elválaszthatatlan attól a kérdéstől, milyen ügyek, kompetenciák kerülnek át a helyi egyház szintjére. Itt szerintem az a legnagyobb kérdés, felnőttek, érettek, életképesek-e a helyi egyházak, amelyek olykor hozzászoktak ahhoz, hogy csupán „fiókvállalatai”, utasítás-végrehajtói legyenek Rómának.
Megzavart hívek
– A katolikus hívő közösségek csak kapkodják a fejüket, olyan gyorsasággal jönnek a vatikáni kinyilatkoztatások a homoszexualitáshoz való helyes viszonyról, válásról, szentségi házasságról, abortuszról. Ennyi, durván fél éven belül kihirdetett, hitélettel, életvezetéssel kapcsolatos tabudöntögető iránymutatást hogyan lehet befogadni egy hívőnek és az egyháznak? Miért diktál ekkora tempót Ferenc pápa?
– A katolikus hívek valószínűleg azért kapkodják a fejüket, mert igazából nem tudják, nem értik, mi zajlik Rómában, és mit tanít a pápa. Csak a magyar vagy idegen nyelvű világi média szenzációhajhász fejléceiből és rövidhíreiből tájékozódnak, nem használva a hivatalos egyházi hírforrásokat, mint a Vatikáni Rádió vagy a Magyar Kurír. A katolikusok saját egyházuk ügyeiben való járatlansága, valamint a világi sajtó szerinti orientálódás okozza egyesek furcsa reakcióit. Nem véletlenül mondta a pápa a tavaly őszi rendkívüli szinódus után: „Ne arra figyeljenek, amit az újságok szerint gondolok, hanem arra, amit mondok”. Egy átlag magyar hívő maximum egy-két mondatot ismer minden 3-4 oldalas pápai beszédből, mégpedig azt, amit a világi sajtó figyelemfelkeltőnek ítélt meg. Ha egy magyar katolikus nem válik tudatossá és médiakritikussá, bizony még sokáig kapkodhatja a fejét. A felsorolt témák terén egyébiránt a pápa gyakorlatilag csak olyat mondott, ami megtalálható a II. vatikáni zsinat, a korábbi pápák tanításában vagy a Katolikus Egyház Katekizmusában (KEK). Nincs nagy dogmatikai újítás, nincs földindulásszerű tartalmi változás. Amikor a pápa megerősítette a KEK szavait a homoszexualitásról, hirtelen mindenki reformról beszélt. De hogy került elő a téma a családról szóló rendkívüli szinóduson? A pápa egy újságírói kérdésre válaszolva mondta el, előfordulhat, hogy egy katolikus családban az egyik gyermek vagy rokon homoszexuális. Ilyenkor tudni kell, hogy viszonyuljunk egy ilyen helyzethez, milyen a keresztényi magatartás. Ez volt a kérdés, nem pedig az, hogy mikor változik meg a családra vonatkozó katolikus tanítás. Ami pedig az elváltak helyzetét illeti, eddig tulajdonképpen csak egy konkrét lépésre került sor, ami tisztán jogi-eljárásrendi változás, nem érinti a tanítást, és a semmisségi perek gyakorlatára vonatkozik. Még XVI. Benedek hívott össze egy egyházjogászokból álló bizottságot, hogy vizsgálják felül az egyházi semmisségi peres eljárást. Ez meg is történt, s most szeptember 8-án Ferenc pápa aláírt két motu propriót (saját motivációból fakadó döntés – a szerk.) a kérdésben, egyet a nyugati, egyet a keleti egyházak számára. Eddig három döntőbíró kellett, mostantól elég egy; eddig automatikus volt a fellebbezés, mostantól fakultatív. Ahogy látható, a tanításnak a közelében sem járnak a változtatások. Az más kérdés, hogy a magyar sajtó következetesen és elkötelezetten úgy harangozta be ezt a lépést, hogy „a pápa megkönnyítette az egyházi válást”. Erre persze a jó magyar katolikusok kétségbeestek, hogy veszélyben az egyház hite. Egy katolikusnak el kellene azonban döntenie: a sajtónak, a sokszor rosszul informált, nem eléggé megbízható híradásoknak hisz, vagy inkább bízik a pápában. S ha bízik benne, akkor előbb a Vatikán vagy a magyar egyház hírforrásaiból informálódik, onnan gyűjt hiteles információt, s csak utána esik kétségbe.
Vatikáni stílusváltás
– A világ gyorsan változik, a Vatikánnak az állandóságot vagy a gyors változás képességét kell felmutatnia?
– Már Benedek pápa idején is felmerült az úgynevezett reformdugó kérdése, vagyis kihívást jelentett az a helyzet, hogy az előző időben nagyon sok ügy gyülemlett fel. Benedek pápa csodálatos intelligenciával és rendkívüli szorgalommal dolgozott ügyeken (például az anglo-katolikusok kérdése, az ázsiai kommunista diktatúrák alatt élő katolikus egyházak problémái), ám lemondóbeszédében pont erről szólt: a mai világ gyors változásai olyan tempót követelnek, amelyhez ő nem érez magában erőt. Azt is mondhatjuk, hogy Ferenc tempója ott vette fel a „vezérfonalat”, ahol Benedek lemondóbeszéde elengedte.
– A vatikáni papok, tisztségviselők nem járhatnak már annyit a szabókhoz, nem adhatnak pazarló vacsorákat, tehát költséglefaragás zajlik. Ennek milyen a fogadtatása a vatikáni bürokráciában, a tisztviselők körében?
– Itt sokszor jellemzően szimbolikus lépésekről van szó, hisz nem ezeken az „apróságokon” fordul meg a világ, mégis alapvető üzenetet hordoznak. Mivel dolgoztam a Vatikáni Rádióban, volt módom érdeklődni a mostani helyzetről. Pápaváltáskor szokás, hogy a pápa halálára, majd a pápaválasztásra bérpótlék jár, ami elég komoly összeg, majd egyhavi fizetés. Most ez elmaradt, az összeget a szegények megsegítésére fordították. És a civil dolgozók is elfogadták ezt a döntést. Az igazi hatás abban áll, hogy a pápa stílusváltása elfogadhatatlanná tett olyan dolgokat az egyházban, amelyek eddig eltűrtek voltak. Ma már nem sikk luxusautókkal furikázni, hivalkodó külsőségek között reprezentálni. Hosszú távon megváltozhat az egyházról kialakult kép is, ehhez – természetesen a fent említett decentralizáció értelmében – arra is szükség van, hogy a helyi egyházak és egyházi vezetők is felsorakozzanak a pápa mellé.
A kassza rendbetétele
– A vatikáni pénzügyi visszaélések elleni fellépést már XVI. Benedek megkezdte. Most ezen a téren minden rendben van a Vatikánban?
– Valóban, Benedek pápa a II. János Pál után maradt nagyon nehéz helyzetet igyekezett feldolgozni, több szakmai körben elismert pénzügyi szakembert hívva meg akár átvilágítani, akár átszervezni a pénzügyeket. Ezzel együtt sajnos a gyors sikerek elmaradtak, egy időre feketelistára is került az IOR (Vallási Művek Intézete, a Vatikán bankja – a szerk.). Ez mára megszűnt. Sok kétes hátterű folyószámlát megszüntettek, felállítottak egy kvázi revizori hivatalt, amelynek vezető bíborosa minden adathoz hozzáférhet, és számos egyéb szigorítás is életbe lépett.
– Ferenc pápa a menekültek befogadására szólított fel. Ezzel az európai uniós vezetők többségének, az Európai Bizottság elnökének állásfoglalása mellett tette le voksát. Ezen túlmutatóan van menekültpolitikája a Vatikánnak?
– A Második Törvénykönyvben, a kis hitvallásnak is nevezett részben figyelmeztet a szöveg: „Apám vándorló arám volt, lement Egyiptomba, s ott élt idegenként” (MTörv 26, 5). A vándorló befogadása, az idegennel való együttérzés és tevékeny, segítő szeretet alapvonás, nem véletlen, hogy Máté evangéliumának 25. fejezetében Jézus be is illeszti az irgalmasság testi cselekedeteinek sorába, mint olyat, aminek a megtételét vagy elmulasztását a legnagyobb szigorral fogja a Király számon kérni az utolsó napon. A dolog természetéből adódik, hogy ez az igény nem csak az ugyanazon népből vagy vallási közösségből tartozóra terjed ki, hanem minden „kicsinyre”, ami alatt a ferenci retorikával a perifériára szorultakat, a társadalom és gazdaság által eldobottakat lehet érteni. A pápa ezeknek a szavaknak a radikalitására emlékeztet, arra, hogy nem létezhet olyan kereszténység, amely minden emberi érvhez, logikához, hagyományhoz ragaszkodik, ám ezeket éppen arra használja fel, hogy az Isten parancsát, az evangélium törvényét ne tegye meg. Lehet érvelni, okoskodni, de egyet nem lehet: az Istent kijátszani. A plébániai befogadási programban két vatikáni plébánia, vagyis a Szent Péter és a Szent Anna már megszervezte a befogadást. Az olasz püspöki konferencia elnöke, Bagnasco bíboros azt mondta, hogy ha a plébániák lendületbe jönnek, szinte az összes megérkezett menekültet képesek befogadni. Emellett a pápa beszélt az üres kolostorokról, nagy, de kihasználatlan egyházi ingatlanokról. Ezek felhasználása, akár az egyházi szeretetszolgálatokon, akár az állami befogadóhálón keresztül további lehetőség. A magyar katolikus egyház is tett már lépéseket, úgy a szeretetszolgálatok, mint a püspöki konferencia révén. Ugyanakkor világos, hogy az egyház cselekvése szempontjából kifejezetten fontos az állam magatartása is. Az Irgalmasság Szentéve előtt talán így fogalmazhatnánk: ha az államnak az a feladata, hogy a törvény szellemét képviselje, akkor az egyháznak az irgalmasság szellemével kell fogadnia mindenkit, aki országunk és egyházunk kapuján kopog.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
