Nem érdekes most a polgárait belpolitikai céllal menekültválságba hergelő kormány (amelyik nem gondoskodott már évek, de legalább ez év eleje óta a határőrizet megerősítéséről, határközeli civilizált menekülttáborok felállításáról, hatékony állami kompetenciákról, és minden várható döntési kényszert végigzongorázott volna az EU-val — magyarán, kormányzott volna), nem érdekes néhány európai állam vezetésének és sajtójának fölényeskedése (miközben egymásnak ellentmondó értékeléseket fogalmaznak meg), nem érdekes most sok minden: ami minket a legjobban kell, hogy érdekeljen, az önmagunk, a magyar társadalom, ami számunka levonható ebből a válságból.
A társadalom, amelyik — tagjai összességének domináns viselkedését nézve — magát, lehetőségeit és céljait sem ismerve bolyong a kormányzati propaganda útvesztőiben. Amelyik elvileg rendpárti, de fogalma sincs, mi a rend (amit a többség annak hisz, az az erősebb hívásához való alkalmazkodás, az erősebb joga — az erkölcs és a társadalmi egyensúly helyett), fogalma sincs, hogy lehetne sikeres, emiatt frusztrált, állandó félelemben él, állandóan marakodik, állandó bosszúvágyat táplál, fogalma sincs, hogyan lehetne szabad, nagylelkű, szép — ami mind szeretne közben lenni, ezért a képe elszomorító, de megható is egyben. Szenved és küzd önmagával, értékeket kerget, amelyek nincsenek, értékeket utasít el, amelyek megmenthetnék, és gyakran fásultan adja át magát a nagyhangú, agresszív, fenyegető megoldásoknak.
Amik sosem megoldások. Orbán miniszterelnök a legkártékonyabb magyar politikus a magyar rendszerváltás történetében. Semmit nem adott az országnak, amely fenntarthatóan sikeressé tehette volna, ellenben tévútról távútra vezeti a saját önérdekeinek, hiúságának és tudatlanságának következtében. Nem volt még olyan — az EU-val vagy belpolitikai téren kirobbantott — mikroválsága az országnak, amelyből sikeresen jöttünk volna ki az ő vezetésével, amelyen a nagy többség nyert volna — ellenkezőleg. Az ország egyre távolabb kerül egy európai, sikeres pálya lehetőségétől, amelyben a menekültválság mind közül a legnagyobb gellert tartogatja számunkra, és kényszeres vágyakat táplál egy senki által nem ismert alternatív világ iránt, amelyben majd elnyeri a rég megérdemelt jutalmát.
Egy évszázados történeti válságban lévő országot szabadulási pályára állítani és a népét hozzásegíteni a felemelkedéshez — ki ne örülne egy ilyen feladatnak, ha kellő formátumú személyiség. De amit Orbánnak sikerült a hatalomhoz vezető úton ennek feltételéül létrehozni (a kétharmad), azt a feladat ellenében használt fel, ami az utána következők munkáját, a szükséges felhatalmazás — a kétharmad — megismételhetetlensége miatt csaknem lehetetlenné teszi. Valaki azt írja nem egészen ok nélkül, hogy Közép-Európa válsága nem a migrációból, hanem a liberális demokráciája (nem kellő) minőségéből fakad. Magyarországra triplán igaz ez, sőt esetünkben nem is egyszerűen rendszerválság: identitásválság ez. Egy illúziók és az önismeret hiányának szorításában élő, kellő kompetenciák nélkül cselekedni képtelen, lelkét vesztett nép válsága.
Nem tudni, egy gyakran nem méltányos és velünk szemben biztosan nem elég érzékeny Nyugattal szemben hova akarja a harcát vezetni a miniszterelnök — de egy ilyen harcban csak veszíthetünk. Ahelyett, hogy értelmes szóval és civilizált viselkedéssel elfogadtatnánk a szempontjainkat, Orbán fejjel megy a falnak, miközben az okosabbak csak néznek, mit ér el, majd amikor már betörte a fejét, kiválasztják a maguk optimális megoldását. Nekünk viszont miniszterelnökből, renoméből, és az eredmények mérlegéből is a legrosszabb jut. Nem kell félnünk, lesz elégséges nemzeti egység Orbánnal szemben: amikor az EU belengeti a jogaink egy részének felfüggesztését, visszafogják a pénzek nagy részét, és megfagy a levegő körülöttünk — tehát olyan nagyon nem aggódok. Aggódok viszont az addigiak miatt — túl sok idő van még előttünk.
Forrás:hafr.blog.hu
Tovább a cikkre »
