Disney-világban minden szép és jó: habos-babos, fodros, csipkés, masnis, rózsaszínű a valóság. A rajzfilmek alapjául szolgáló történetek viszont korántsem szívderítőek. Enyhe kifejezés. A csonkolás, a nemi erőszak vagy épp az élve elégetés nem ritkán fordulnak elő a gyerekeknek írt történetek eredeti verzióiban.
A Grimm-testvérek például egyáltalán nem féltek attól, hogy a gyerekek ne tudnák elkülöníteni a valóságot a fikciótól, így aztán történeteik bővelkednek a néhol valódi horrorba csapó fordulatokban. A Disney-nél viszont egész másképp vélekednek ebben a témában: a rajzfilmek történetét vagy csaknem teljesen átírták, vagy a legdurvább részeket hagyták ki belőlük – a befejezés pedig természetesen minden alkalommal happy end.
A Disney-verzióban Hófehérke ugyebár menekülés közben rátalál a hét törpére, akikkel hatalmas pajtások lesznek. Ezután a gonosz mostoha megmérgezi az almával, majd jön a herceg, aki egy csókkal visszaleheli belé az életet. Ásó, kapa, satöbbi. A Grimm-fivérek eredeti sztorijában – ami kimaradt a Disney-meséből – Hófehérke és a herceg nagyszabású lagzit csapnak, amelyre minden királyt és kiránynőt meghívnak. A gonosz királynőt is. A buli hevében aztán valahonnan előkerül egy pár égő cipellő, a gonosz királynőt pedig rákényszerítik, hogy azokban táncoljon. A végén holtan esik össze. Szívmelengető sztori mindenféle bosszúvágy nélkül.
A Csipkerózsika talán a legdurvább. A Disney-verziót ismerjük: Aurora megszúrja az ujját, álomba zuhan, majd egy csomó bonyodalom után a herceg csókja felébreszti. Giambattista Basile eredeti történetében korántsem ilyen jellegű kalandos-romantikus cselekménnyel találkozunk. Ebben ugyanis a király az alvó lányáról azt hiszi, hogy meghalt, így aztán úgy hagyja, ahogy van (?!). Aztán egyszer random mégis ránéz, és rájön, hogy életben van, csak eszméletlen, és, nos… közösül vele. Majd Csipkerózsika még álmában ikreket szül. Az igazán gyomorforgató rész még nem ér itt véget: a királyné ugyanis meg akarja ölni a csecsemőket, de nem is akárhogy: kieszeli, hogy megfőzi őket, majd felszolgálja a királynak. De a király erre rájön, úgyhogy inkább élve elégeti a nejét. Fincsi.
A róka és a kutya Disney-verziójában megint csak mindenki boldogan él, amíg meg nem hal (a kötelező körök után, persze). Daniel P. Mannix művében ellenben konkrétan mindenki meghal. A kutya, hogy gazdája kedvére tegyen, addig üldözi a rókát, amíg az holtan esik össze, a kutyát pedig utána a gazdája lövi le. Szép mese.
A kis hableánynak is sokkal lájtosabb megmérettetéseken kell átesnie a Disney-sztoriban, mint az eredetiben. Előbbiben Ariel lepaktál a tengeri boszorkánnyal és a hangját lábakra cseréli, hogy Eric-kel élhessen. A tervbe viszont csúszik némi gikszer, mert Eric majdnem valaki mást vesz feleségül, de minthogy a Disney-ről van szó, happy enddel zárul a történet. A 140 éve meghalt világhírű szerző, Andersen meséjében némileg másképp alakul az ügymenet. Először is a boszival kötött biznisz úgy néz ki, hogy a mágusnő megmondja neki: ha a nyelvét lábakra cseréli, olyan érzés lesz, mintha egy karddal kettévágnák. Továbbá, egész hátralevő életében úgy fogja érezni, mintha éles késeken lépkedne. Aztán: ha a herceg mast vesz feleségül, Ariel belehal a bánatba. És Andersen nem kegyelmez: A herceg mást vesz feleségül. Tanulság: kedves gyerekek, inkább maradjatok hableányok és habfiúk.
A Notre Dame-i toronyőr Disney-verziója egészen egyszerű: Quasimodo csúnya, Esmeralda szép, Frollo gonosz és Phoebus annyit tud, hogy szimplán jól néz ki. Frollo meg akarja ölni Esmeraldát, mert cigány, de ha azt vesszük, hányszor próbálja elkapni, a mese gyakorlatilag 91 percnyi hajsza egy csókért. Victor Hugo sztorijára is igaz ugyan, hogy egyszerű, csak sokkal kevésbé szívmelengető. A regényben mindenki szerelmes Esmeraldába, még Frollo is. De minekután nem lehet az övé a cigánylány, inkább felakasztja. Quasimodo aztán megöli Frollot és Esmeralda holtteste mellett tölti élete hátralevő részét – ami nem túl sok idő, ugyanis rövidesen éhenhal. Hosszú idő múlva aztán felfedezik a helyszínt, ahol a csontvázak fekszenek, és amikor megpróbálják őket szétszedni, Esmeralda és Quasimodo földi maradványai porrá hullanak.
Herkules mézes-mázas Disney-története és a görög mitológia köszönő viszonyban sincsenek egymással. A mesében Hádész ugye meg akarja ölni Herkulest, de hősünk győz és a végén még egy csinos kis barátnőt is talál magának. A mitológiában Héraklész megkattan Héra miatt, és megöli három gyerekét és a testvére két gyerekét. Ezekután mindenféle próbán kell keresztülmennie vezeklésképpen, aztán meg egy rakás gyereke születik egy csomó nőtől – és nem minden esetben történik az aktus mindkét fél beleegyezésével… A fináléban pedig egy bőrét felperzselő köntöst adnak rá, ami annyira elviselhetetlen fájdalmat okoz neki, hogy önként lép a hamvasztó máglyára… Azért a görögök annyiban megkegyelmeztek neki, hogy Zeusz végül bevette az Olümposzi elit-gárdába és halhatatlanságot kapott, de így sem egy leányálom Herkules élete…
Hamupipőkének a Disney-mesében sincs túl jó sora: mostoaanyja és mostohatestvérei állandóan a vérbe oltogatják, rongyokban járatják, et cetera. Amikor aztán a nagy bálra kerül sor, Hamupipőke egy sor nehézségen keresztül mégis csak az est fénypontja lesz, elhagyja az üvegcipőjét, majd amikor a herceg elviszi, hogy felpróbálja, tökéletesen illik a lábára, és boldogan, amíg meg nem. A Grimm-mese viszont megint csak gazdag véres részletekben. A mostohatestvérek közül az egyik képes a lábujját, a másik meg a sarkát levágni, hogy beleférjenek a cipőbe. Áu. Sőt, itt még nem érnek véget a borzalmak: hősies áldozatvállalásáért a két megátalkodott lány nem kap többet, mint egy jókora csípést egy madártól… a szemükbe… na jó, a madár egész konkrétan kivájja a szemüket. Kedves kis mese.
Tény, hogy az eredeti meséken generációk nőttek fel, amelyek tagjai valószínűleg mégsem lettek elmebeteg sorozatgyilkosok. Sőt, gyerekként talán nem is tűntek annyira durvának ezek a mesék. Viszont felnőtt fejjel, végiggondolva, miről is szólnak ezek a történetek, az embernek azért feláll a hátán a szőr…
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
