San Antonio. Ez a neve a menedék-barlangnak, ahol az elfáradt zarándok megpihenhet a Montserrati Kolostort környező hegyekben.
Szent Antal menedékháza. Illik rá a név, mert két barlang és egy hosszú kőterasz az egész „lakás”. Igazán alkalmas a remeteségre. A spanyolok előszeretettel költöznek barlangokba. Hasonlóképpen alakítják ki, mint mi itthon a parasztházakat. Víz nélkül, egy kályhával és egy részén fa padlóval burkolva. Egyik falát beépítik, egyszerű fa ajtó, ablak bele, és már lakható is. Az esővizet a szikláról gyűjtik össze egy vájatban, azt isszák, és azzal mosdanak.
Igazándiból mi más kellhet egy emberi élethez? Ha azt mondjuk: „világ”, vagy „élet”, rögtön valami hatalmasra, színesre, események sodró, hömpölygő folyamára gondolunk. Beutazni a világot, temérdek emberrel megismerkedni, mindent látni… Pedig hát mi is az emberi élet? Egy barlang, egy terasz és a kilátás. Az isteni táj. A Nap felkelte és lenyugta. A reggel felfelé szállingózó ködfoszlányok, amik a szomszédos sziklán ülő Szűz Mária-szobrot simogatják körbe. De hol a szenzáció? Hol a fiesta? – kérdezzük megrökönyödve. Hol a színes karnevál, amit ígértek nekünk?
A menedékházat Cristofor gondozza, egy 30-40 éves hegyi ember, aki legyőzhetetlen gyorsasággal mássza a sziklákat. Ez az ő birodalma. Nincs más rajta és hegy-kompániáján kívül, csak egy kajla kutya és a rádiója. A disco-zenék, amiket az előző életéből hozott magával, amikor a fiesta tombolt ereiben. De otthagyta azt az életet, ami olyan volt, mint az említett, álomszerűen hömpölygő életfolyam. Fiesta minden nap, bulik, drogok… nagy kanállal mert az élet legaljából. Mígnem (már több éve ennek) fogta magát és egész életét, és felvitte a hegyre. Azt mondja, a szerzetesek ítélték ide mint börtönbe az eltékozolt évei miatt. Azt hiszem, ez valamiféle rejtjeles megfogalmazása annak a belső élménynek, hogy Isten visszaszólította a szakadék peremétől. Mikor már mindent látott és a disznók ételét is szívesen megette volna, visszatért atyjához kondásnak. És most ő a menedékbarlangok pásztora. Fogadja a zarándok-bárányokat, kíséri őket, gondjukat viseli.
A hegyekben ismeretlen zarándok, ahogy a környező ösvényeken bolyong, könnyen eltéved. De amint már elkezdenék kétségek gyötörni, melyik úton is találhatna vissza remete-otthonához, a semmiből hirtelen ott terem Cristofor, kajla kutyája vagy néha csak a hangja, majd el is tűnik, mintha csak angyali segítség lett volna. Varázslat. Lehet, hogy ekkora csendben és a hegy-óriásoktól tanult nyugodtságban, támogató, védelmező árnyékukban Cristofor megtalálta azt az egyetemességet, ahol minden ember kérése, gondolata rejtetten hallható. A csendes békét, ahol minden hang visszatér forrásához. Ahol minden magától értetődő. És egy. Ahol a csodák nem ritkák. És az élet végtelenül egyszerű. Cristofor sokszor nem is csinál semmit. Csak fekszik a barlangban felszerelt függőágyában és lengedez. Akár órákig. Biztos ekkor keresi a szívet. Az emberiség szívét.
Cristofor lénye teljesen összefonódik a hely szellemével, ahol él. Közel lenni hozzá természetes és baráti. Egyszerű és ismerős. A sziklák személyiséget kapnak. Arcot. Barátságba kerül velük a zarándok. Míg ha lejön a hegyről, távoli konspirációnak tűnik, ami lentről nézve kavargó felhők fehér övébe, ködös rejtettségbe burkolózik. A sziklák újra zordak, névtelenek és arctalanok. Vártornyokként védelmezik komoly és mégis játékos világukat. Ezért aztán nehéz róluk, a hegyekről és Cristoforról beszélni. Az emberiség szívét kereső életről. Talán több napos elvonultságban, csendben, a természet védelmező ölelésében ismeri fel az ember, micsoda rejtett világ létezik és létezett mindig is, amit a csillogó fiesta eleddig eltakart szeme elől. Itt, ahol csak ketten maradnak. Az ember és a Szív.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
