Ma újtaremetik Petőfi Sándort. Vagy nem temetik újra. Vagy nem Petőfit. A tízmillió futball szakértő, és közgazdász országában Isten ments, hogy a tízmillió genetikus egyikének véljem magam – de az egész akkor is úgy gáz, ahogy van.
Aki járt a budapesti metróban az elmúlt hetekben, az biztosan értesült róla: péntekre hirdette meg Petőfi Sándor újratemetését. Amiről egyre valószínűbb, hogy valójában legfeljebb egy giga megemlékezés lesz a Sportarénában. A fiumei úti sírkert vezetése úgy néz ki, elzárkózik az eseménytől, az ő hozzájárulásuk nélkül pedig nehéz lesz ott örök nyugalomra helyezni a költőt.
Kiszelly István (egyébként kiváló) régész-antropológus és Morvai Ferenc 1989-ben jártak a szibériai Burjátföldön levő Barguzin temetőjében találtak egy csontvázat. Arra jutottak, hogy ezek Petőfi Sándor maradványai. A Magyar Tudományos Akadémia nem sokkal később kijelentette, hogy ez egy női csontváz. A vita azóta sem jutzott nyugvópontra, és valószínűleg soha nem is fog. Jó eséllyel azért, mert
egyik félnek sem érdeke egy valóban objektív kutatás.
Az MTA fétlve őrzött tekintélyét félti, Morvaiék pedig már hatalmas pénzt és rengeteg energiát öltek ebbe az ügybe ahhoz, hogy lemondjanak a maguk igazáról.
Néhány évvel ezelőtt hallottam a rádióban egy vitát erről. Mivel nem a műsor elején kapcsolódtam be, nem tudom, ki volt a két meghívott vendég, de arra tisztán emlékszem, hogy vagy 20 percig követtem a beszélgetést, és mégsem tudtam meg belőle az égvilágon semmit. Az Akadémia véleményét képviselő fickó gúnyos megjegyzéseket tett, és fölényeskedő, lekezelő stílusban oktta ki a másikat. Aki erre válaszul kiselőadásba kezdett az akadémiai maffiáról, és arról, hogy politikai okokból akarják elhallgatni a felfedezésüket. Az MTA elmúlt hat-hét évtizedes történettudományi működésében igen sok szégyenfolt akad, és ezek egy részét az elmúlt negyed évszázadban sem sikerült lemosni. A magyar őstörténet kutatásban uralkodó, a finnugristáktól a Szíriusz-hívőkig, az „Árpád vert seregeinek” hülye legendájától a sumerológiág hömpölygő káosz jelentős részben az Akadémia felelőssége. A minden vitától és újszerű nézőponttól elrugaszkodó nagyképűség automatikusan termeli ki a minden hivatalosan elutasított elméletet dafke is tényként elfogadó ellenkultúrához, amely aztán az áltudományos sarlatánságok melegágyává válik.
Szóval eszem ágában sincs nekem védeni az MTA-t. És, mivel (lásd fentebb) genetikus sem vagyok, azt sem tudom, és nem is akarom eldönteni, hogy Morvaiék legutóbbi, Kínában végzett, az ő verziójukat 100%-ig igazoló DNS-tesztje hiteles-e. (Az Akadémia szerint nem, mert Petőfinek már nagyon régen nincsenek egyenes ági leszármazottai, a távoli rokonok vizsgálata meg nem bizonyíthat semmit.)
Petőfi a költő, Petrovics a muzsik
A barguzini verzió szerint Petőfi Sándor nem esett el 849 júliusában Segesvár mellett, hanem orosz fogságba került, és Szibériában halt meg hét esztendővel később. Állítólag verseket is írt – méghozzá ékes orosz nyelven. Hagyjuk most egy percre a genetikát és az antropológiát – és nézzük azt, amihez valamelyest értek: az írott, lejegyezett történelmet. Egyetlen egy olyan magyar honvédről sem tudunk, akit a cári hadsereg magával hurcolt volna. Gondosan jegyzékbe vették a hadifoglyaikat (a tiszteket különösen), és átadták mindet a Habsburg birodalmi haderőnek. Tegyük hozzá: sajnos. Paszkievics herceg soha nem bánt volna olyan embertelenül velük, mint Haynau. Tisztelte és becsülte a jó katonákat. Ám a rebellis költőket gyűlölte – Miklós cár pedig még jobban.
El tudjuk képzelni, hogy épp a szabadságharc legradikálisabb (ma úgy mondanánk: szélsőséges) szárnyának ikonikus képviselőjét nem adták volna a császári bosszúgépezet kezére?
Ugyan, minek vitték volna el a világ másik felére? Ha már ők akarták elintézni, miért nem végezték ki Moszkvában? Az „Akasszátok fel a királyokat” kötelet ért volna ott is. Nem, ez a kép nekem sehogyan sem áll össze.
De ezzel a történettel nem is az valódi probléma, hogy nem nagyon lehet igaz. Hanem az, hogy, ha valóban így is történt: aki Burjátföldön meghalt, az legfeljebb Petrovics Sándor egykori, honvéd őrnagy lehetett – nem a mi Petőfink. Nem a legenda, amin felnőtté és magyarrá váltunk. A mi Petőfink nem húzódik meg egy szibériai Isten háta mögötti faluban a szabadságharc vérbe fojtása után sem. Aki még az általa álmodott „világszabadság” illúziójának győzelme után sem akart „ágyban, párnák közt halni meg” – az épp a legsötétebb években vonulna vissza csendes muzsiknak? Nem,
a mi Petőfink hősi halált hal Segesvárnál, mert ezt a sorsot álmodta meg magának, és mert belepusztulna a szégyenbe, ha annyi elesett, meggyilkolt és kivégzett bajtársa között ő életben marad – és ráadásul némán hallgatva idegenben.
A mi Petőfink nem egy szibériai temetőben nyugszik, hanem egy tömegsírban magyar földön, azok mellett akikkel, és akikért egész életében harcolt – magyarokkal, akik meghaltak azért, amiért ő is. Ott a helye – akkor is, ha esetleg tényleg nem ott van,, ami ezen a földön maradt belőle. A mi Petőfink, a magyar nyelv szenvedélyes szerelmese (aki kiválóan beszélt szlovákul, mégsem írt soha szülei anyanyelvén) évtizedek után sem versel oroszul , nem, hogy hét esztendő múltán. És, ami a legeslegfontosabb a lelkünk. Mert a mi Petőfink elsősorban a magyar néplélek mesebeli hőse, a szabadság mitikus alakja – és csak ezután költő, politikus, jakobinus ködevő elesett katona, vagy orosz hadifogoly. Ahogy Márai Sándor gyönyörűen és tűpontosan megfogalmazta:
„Petőfi (…) egy nép mitológiájának csodálatos hőse; kissé félisten, kissé kötelező iskolai olvasmány. Három magyar nemzedék ifjúsága andalodott és lelkesedett a példán: a költőn, aki a szabadság mezején esik el, (…) beváltva mindazt, amit verseiben ígért. (…) Ennek az embernek, aki 26 éves korában író volt, költő volt, politikai és irodalmi mozgalmak vezére, családapa, táblabíró, őrnagy, nemzeti hős, s mindennek tetejében különösen művelt, idegen nyelveken is olvasó és beszélő autodidakta, s végül és nem utolsó sorban zseni volt, Petőfi volt és nincs példája a világirodalomban.”
Igen, ez a mi Petőfink. Nem kellett eltemetni, ahhoz, hogy legendává váljon. Újratemetni se kell. Mert sosem halt meg. Hazahozni is felesleges. Mert sosem ment el innen, ma is itt van köztünk.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
