Ha az illegális bevándorlók nem itt akarnak élni, akkor mi a francért nem mennek tovább? – teszik fel sokan a kérdést, látva a migránsok sokezres, kezelhetetlenné vált tömegét. A felvetés pedig jogos.
A probléma ugye ott kezdődik, hogy hazánk az EU-s tagság miatt köteles visszatartani a rajta nyugati irányba áthaladni kívánó illegális bevándorlókat, de mivel a szerbek örülnek, ha szabadulnak az idegenektől, mindenki nálunk köt ki. Sőt, mi még lelépni sem hagyjuk őket Bécs felé, a magyar hatóságok olyan túlbuzgóak, hogy sorra szedik le a vonatról a távozni akarókat.
Ezzel viszont egy olyan patthelyzetet alakítunk ki, ami minden logikának ellentmond.
Két verzió van. Az egyikhez nem kell semmilyen Harsányi vagy Neumann-féle játékelmélet, itt ugyanis egyszerűen mindenki veszít: a költségeket jelentő migráció nem jön jól a kormánynak, nem tetszik a félénk lakosságnak sem, és a kéretlen vendégek is csak szenvednek. Ha mindenben ilyen érdekazonosság lenne a világban, soha többé nem lenne háború. De persze muszáj elrontani ezt is, jelesül az uniós előírások miatt.
A másik verzió szerint a kormány valójában direkt csak a felszínét kapargatja a problémának, a krízishelyzet ugyanis az ő malmára hajtja a vizet. Tehát direkt hagyják az utcán, azaz teszik láthatóvá a menekülteket, ameddig az embereknek elegük lesz belőlük, majd elégedettek lesznek a kormány – divatos szóval élve – gyűlölködő kampányával. Így jól lakik a kecske és megmarad a káposzta is, éppen csak a problémával nem foglalkoztunk, mert jobban lefoglalt minket az, hogy ebből a helyzetből is csak pártpolitikai érdekszálakat szőjünk.
A „bevándorlóellenes jobboldali” kontra „humánus baloldali” képletet mindeközben atomjaira szedi az a szomorú tény, hogy igazi választ egyikük sem adott az égető kérdésekre, márpedig
az is hülyeség, ha bűnözőként kezeljük a migránsokat, és az is, ha csak az ún. emberi jogaikkal foglalkozunk, miközben ezek kiharcolásának ára a gyökértelenség, kilátástalanság és a végtelen kiszolgáltatottság.
Azt szükséges végre látni és belátni, hogy az afgánok, irakiak és szírek száma olyan méreteket öltött, hogy emberi méltóságuk egykori darabjait ebben a pillanatban is vasútállomások csikkes lépcsőin fekve pátyolgatják. Persze, ők választották azt, hogy útra kelnek. De kétségünk ne legyen, hogy itt már nem ők a főszereplők, hanem azok, akik saját hatalmi játékaik pillérjeit látják bennük. Akkor is ha kerítést építenek eléjük, és akkor is, ha vizet és szendvicset adnak nekik.
A magyar államnak az Európai Unió felé ideje lenne tisztáznia kötelezettségeit, hiszen mi is történik ma?
Szabadon beengedünk több tízezer földönfutót, akiket erőszakkal tartunk Magyarország államhatárain belül, hajléktalanként. Vagy kampányhajléktalanként, ha a pontosabbak akarunk lenni.
A kormány két út közül választhat: vagy toloncolja vissza az összes migránst Szerbiába, vagy engedje őket tovább Ausztria felé. De valamit kezdjen magával egy jelképes kerítésen túl, különben ő is mellékszereplővé válik, és akkor keresheti majd a pórázt, de az már nem az ő kezében lesz.
Pedig lehetne ezt rendesen is csinálni. Hiszen sem a migránsok, sem mi nem kívánjuk egymás társaságát, számukra mi nem vagyunk célország, ők pedig számunkra nem jelentenek felmentősereget a gazdasági-demográfiai válságban. Nem kell utálni egymást, sem bántani, egyszerűen csak tiszteletben kell tartsuk egymás szándékát, főleg, ha azok el is férnek egy ösvényen. Nem kell többet mondani, csak azt, amit mindannyian együtt szeretnénk:
köszönjük, egy élmény volt, sziasztok!
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
