Kínzó kérdés, melyre egyre többen keresik a választ. Maga Orbán Viktor nemrég azt mondta, ahhoz, hogy országunk valóban szuverénnek érezhesse magát, négy területen kell erős befolyással rendelkeznie, éspedig a pénzrendszer, a média, az energetika és a kereskedelem területén. Közülük pedig, tette hozzá, a média és a kereskedelem terén rendelkezünk a legkisebb befolyással.
Bogár László közgazdász írja (Szuverenitás és közvetítők. Magyar Hírlap, 2015. július 6.), hogy „az ősi tradicionális szakrális létberendezkedés bukása, a nyugatias modernitás globális uralma azért alakulhatott ki, mert az egyre komplexebb társadalomreprodukciós rendszerek nyomán megjelentek azok a közvetítő mezők, amelyeknek a szakrális rendbe való beillesztésük kudarcot vallott”. És e „közvetítő mezők” pedig éppen azok, amelyeket a miniszterelnök említett.
A négy közül pedig éppen a média és a kereskedelem az, ami a legkevésbé áll tehát ellenőrzésünk alatt hazánkban. De vajon miért? Erre Bogár azt a választ (vagy talán helyesebben válaszkísérletet) adta, hogy a felsorolt közvetítő mezők „nem eleve deszakrális entitások, de természetüknél fogva hajlamosak a szakrális rend ellenőrzése alól kibújni”.
Igen, valóban úgy tűnik, hogy így van. Nézzük előbb a médiát! Hányszor halljuk: akié a média, azé az ország. Hiszen az embermillióknak a világban folyó történésekről való tájékozódási felülete innen történik, sőt belőle jóformán kizárólag a könnyen, gyorsan emészthető médiaközleményekre, „hírturmixokra” korlátozódik. A liberális világ már kezdetektől fogva tudta, hogy erre a közvetítő mezőre okvetlenül reá kell tenyerelni, ha szupranacionális, azaz nemzetek feletti irányítást akar. A konzervatív világ azonban erre csak jóval később eszmélt fel. Többnyire csak akkor, amikor a világ vezető médiumai már a liberális fél kezében voltak.
A konzervatív világ a jelek szerint passzív természetéből következően hajlamos arra, hogy az általa felismert igazságokat meghagyja egy szűk szellemi elit számára, így kevésre becsüli az agitációt, a felismert eszmék és eszmények tömegesítését, mobilizációját. „Jó bornak nem kell cégér”, tartja a közmondás, és nem véletlenül idézheti az ember ezt ilyenkor. Mindaz, ami szép, igaz és jó, a konzervatív ember világszemlélete és létfelfogása szerint önmagától úgyis időtlenül utat tör magának. („A derék nem fél az idők mohától: / A koporsóból kitör és eget kér” – írta egykoron Berzsenyi Dániel.) A reklámot, a közkinccsé tételükhöz szükséges tömegtevékenységeket hajlamos improduktív folyamatoknak tekinteni.
Nem úgy a liberális világ, amely aktív természetéből következően viszont nem ismer semmiféle gátlást sem céljaiban, sem eszközeiben. Magától értetődőnek tartja, hogy „igenis kell cégér. Ha kell, irdatlan összegeket áldoz „marketingre”. Nem sajnál pénzt és időt a tömegek mobilizálására, és eközben mindent megtesz a konzervatív fél kigúnyolására, nevetségessé tételére. Sőt éppen ez áll működése fókuszában. Bármilyen tevékenységét érő kritikát elenged a füle mellett, és tántoríthatatlanul tör céljai fel, szemben a konzervatív féllel, amely ellenben nem győz magyarázkodni („nem vagyunk nacionalisták, kirekesztők, antiszemiták, fasiszták, miegyebek, sőt kikérjük magunknak, hogy így címkézzenek bennünket”).
Ez a liberális expanzió ugyanakkor persze messze nem mai keletű. Burján Károly ma is roppant időszerű könyvében (A keresztyénség és a magyarság veszedelme (A radikálisok kulturája), 1912) idézi a lillei egyetem tanára, G. A. Tournoux jellemzését:
„Auf den Gebieten der Politik, der Kunst und der Literatur streben die Juden mit unermüdlichem Eifer danach, die französische nationalkatholische Tradition zurückzudrängen und durch einen kosmopolitischen, haltlosen Gefühlsdusel, einen gleissnerisch hochherzigen Humanitarismus zu ersetzen. Das vom Staat subventionierte Theatre français, das, seiner Definition gemäss, die heilige Stätte unser er klassischen Kunst sein sollte, scheint definitiv in die Hände der Juden gefallen zu sein, und das Ausland beurteilt das französische Theater nach diesen Erzeugnissen antinationaler Strömungen.”
„A politika, a művészet és az irodalom terén a zsidók fáradhatatlan szorgalommal törekszenek arra, hogy a francia nemzeti katolikus hagyományt visszaszorítsák és egy kozmopolita, tartás nélküli, ködös érzelmességgel, valamiféle emelkedett humanizmussal pótolják. Az államtól támogatott francia színház, amely e definíció szellemében a mi klasszikus kultúránk megszentelt intézménye kellene, hogy legyen, úgy tetszik, kétségkívül a zsidók kezére került és a külföld a francia színházat ezeknek a nemzetellenes áramlatoknak az eredményeként ítéli meg.”
A média mellett a kereskedelmet, különösen is az élelmiszerkereskedelmet vette célpontjába a liberális világ által meghatározott globális struktúra gátlástalan törtetése. A kereskedelem, amint Bogár László hangsúlyozza, „a fizikai anyagot közvetíti”, amit a pusztán fiziológiai fennmaradás szempontjából senki sem nélkülözhet. (Köznapiasan szólva: könyv nélkül lehet, de víz és kenyér nélkül nem lehet léteznünk.) Az eszméket, eszményeket nem ismerő, ilyetén Madách falanszterét felidéző, csupán a közvetítő kereskedelmet preferáló nyugati globális társadalom egy komplett rabszolgatartó rendszer (az ókoriak e téren eltörpültek mellette!), amely az önálló alkotásra való képtelenséget szuggerálja alattvalóiba, mondván: csak fogyassz, amennyit akarsz! És hát persze ez sem új jelenség. Burján Károly fentebbi művében olvassuk:
„A közvetítő kereskedelem, mint az anyagiak terén, úgy itt is a szegény osztályokat készül sújtani a legveszedelmesebben; akik számára az életet csak bizonyos eszményi javak teszik elviselhetővé, akiknek számára a vallás vigasza, az erkölcsi világrend törvényeinek tisztelete, a nemzetük sorsához való igénytelen, öntudatlan ragaszkodás adja meg a lehetőséget a fizikai szenvedések elviseléséhez, azokat dönti ez a könyörtelen, lelketlen számító aknamunka a legszerencsétlenebb helyzetbe, amely elvesztvén lába alól a biztos talajt, a marcangoló, testet-lelket sorvasztó megnyugodni nem tudás összes kínjaiban jelentkezik.”
Ijesztően időszerű sorok, melyekkel talán sikerült megvilágítanunk, miért áll médiaéletünk és kereskedelemvilágunk globális irányítás alatt. Mert ahogyan jeles ódaköltőnk, Baróti Szabó Dávid írta tragikusan szép allegóriájában (Egy ledőlt diófához) írta – 1790-ben! –, „Nem volt külerőszak: ott benn / Önmagadban volt megölő mirigyed / S titkos elejtőd.”: Vagyis nem feltétlenül a globális világ az erős, ami miatt a négy közvetítő mező gyenge, de különösen is a most vizsgált kettő.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
