Az európai valóság, amelyet néhány évvel ezelőtt elképzeltünk, kámforrá vált, és az egészből nem maradt semmi, csak az európai gépezet és a rengeteg keserűség. Az euróövezet pénzügyminisztereinek megállapodás híján felfüggesztett tegnapi csúcsértekezlete után hajlamosak vagyunk hinni George Friedman amerikai geopolitikai sztárelemzőnek, aki szerint az uniós intézményrendszer olyan súlyos válságot él át, hogy vergődése (és lelkének kilehelése?) jó néhány évig eltart.
A „mi családunk”, vagyis az unió megoldóképessége a legfrissebb vezetői nyilatkozatok fényében valóban tragikusnak tűnik: hat év válságkezelés és öt hónap intenzív tárgyalássorozat után még mindig megoldatlan az unió népességének mindössze másfél (!) százalékát, és az euróövezet államadósságának 2,5 (!) százalékát érintő görög probléma rendezése. Ilyenkor joggal vetődhet fel a kérdés: mi lenne itt, ha egy ennél súlyosabb válsággal találná szembe magát az offshore-nagyherceg Jean-Claude Juncker vezette brüsszeli adminisztráció, a neoliberális tanokhoz körömszakadtáig ragaszkodó valutaalap, és a német–francia ellentét miatt bénult Európai Központi Bank? Az állítólag hatalmas „tűzerejű” európai mentőalapokkal együtt.
A helyzetértékelések közül talán a legjózanabbat az olasz jegybankelnök, Ignazio Visco adta, aki kerek perec kijelentette: a kialakult patthelyzetért a hitelezők és az adósok egyaránt felelősek. A görög kormányok az 1980-as évek közepétől rohamos tempóban adósították el az országot, eközben fütyültek a költségvetési fegyelemre, az adómorálra és messziről kerülték a valósághű statisztikákat – bár ilyenek nem is nagyon készültek. Körülbelül annyi kárt okoztak, mintha nálunk hat Gyurcsány-kormány követte volna egymást zsinórban…
A másik oldal is nagyot hibázott: hagyták a görögöket bemenekülni az euróövezetbe, szemet hunyva a pénzügyi rendezetlenség és a hanyag statisztikák felett. 2001 óta a versenyképes németek – a már említett Friedman szavaival – ugyanis arra használják a görögökkel is kibővített szabad kereskedelmi zónát, hogy saját gazdaságukat erősítsék, de eközben aláaknázzák gazdasági partnereik fejlődését. A pénzügyi válság nyomán öt euróövezeti tagállam került bajba: közülük a portugálok és a spanyolok az alacsony eladósodottságuk miatt kerülték el a nagyobb bajt, az íreknél viszonylag szűkebb területet, a pénzügyi szektort érintette a krízis, ezért könnyebb volt a válságkezelés, az olasz gazdaság pedig az erős kis- és közepes vállalatok miatt ellenállónak bizonyult. A görögöktől azonban a negatív folyó fizetési mérlegek révén fokozatosan elszívta a pénzt az eurózóna, és a kezdeti áldásból átok lett.
A válság mélypontján Athénnak még annyi mozgástere sem maradt, mint a szintén IMF sújtotta Magyarországnak. Mi legalább annyi függetlenséget kiharcoltunk magunknak, hogy bevezethettük a brüsszeli lobbiérdekeket súlyosan sértő és veszélyes precedenst teremtő bankadót, illetve a szektorális különadókat. A szintén eurózónán kívüli lengyeleket védhette az óriási belső piacuk, Nagy-Britanniát pedig a font. A britek 2010-ben a görögökhöz hasonló katasztrofális költségvetéssel birkóztak, és túlélték. Eközben Athénra a bizonyítottan működésképtelen ortodox receptet erőltették – és ma is ezt teszik. Nem fog menni. Kompromisszumkészség nélkül ez az ügy (akárcsak a menekültkérdés) megoldhatatlan. Amíg nem késő, szempontot kell váltani, mert nem szabad hagyni, hogy a demokráciát mintául adó görögök legyenek a klasszikus Európa alfája és egyben ómegája.
Ahogy Kosztolányi Dezső fogalmazott Európa című versében: „… míg mások az éjbe kongatva temetnek, […] én tereád víg, / jó reggelt köszöntök. […] Ha mostoha is vagy, viaskodom érted”.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
