Egy régebben megkezdett sorozatot folytatok a jelen írással, amely a köztudatban elterjedt mítoszokat és ostobaságokat hivatott helyreigazítani. A rendelkezésre bocsátott forrásért ezúton is szeretnék köszönetet mondani Dobszay Károlynak és remélem ezzel is sikerül hozzájárulni a magyarság valódi szerepének megítéléséhez. (Forrás: Út és Cél című folyóirat, 1999. május, 51. évf 3.szám, 18-19. oldal)
A TÖRTÉNELEM TANÚI Dr. Vágó Pál emlékirataiból
Bízvást elfogadhatjuk a magyarországi zsidóság háborús sorsát jellemző adatként a zsidó Lévai Jenő által a vörös Budapesten kiadott Fekete Könyvet, a „Budapesti zsidó gettó történetéről és csodával határos megmeneküléséről“, amelyben a budapesti zsidó hitközség, valamint a fővárosi illetékes temetkezési osztály hivatalos statisztikai adataiból megállapítja, hogy a budapesti zsidóság halálozása 1944 január 1-tôl egészen a gettónak 1945 január 17-én történt felszabadulásáig – beleértve a légitámadások és járványok áldozatait – összesen 9055 főre rúgott. Ez a szám, amely kisebb, mint az a veszteség, amelyet ebben az időben Közép-Európa bármely nagyvárosa naponként egyetlen középfinom légitámadás folytán elszenvedett, alig múlja felül a zsidóság normális halálozási számát, ami a háborús nélkülözések és veszteségek betudásával indokolt. Lévai, ez a tárgyilagosságra törekvő, ellenséges érzülettel bíráló kútfő is kénytelen megállapítani, hogy a budapesti zsidó gettó volt az egyetlen, amely a több kiirtott gettó sorsát elkerülte és ezt egyedül Szalai Pálnak, a Nyilaskeresztes Párt rendőrségi összekötőjének köszönhette, aki Budapest ostromának legválságosabb végnapjaiban a gettó kapuihoz nyilaskeresztes pártszolgálatosokból és rendőrökből álló vegyes őrséget állíttatott, amely a gettót a megrohanástól és fegyveres elemek beszivárgása ellen megvédte. Ma megkaptuk a hálát ettől az oldaltól az odahaza rekedt vagy hazahurcolt nacionalista magyar értelmiség kiirtásában és abban a megfoghatatlan gyűlöletben, a 600.000 magyarországi zsidó kiirtásáról szóló rágalomban, amellyel ma a nemzetközi zsidóság az exilmagyarság létét világszerte erkölcsileg és anyagilag lehetetlenné tenni törekszik. Ezzel a baloldali hazugsághadjárattal szembenálló megrendítő igazság az, hogy a vörös „felszabadításnak“ csupán első hullámában 30.000 nacionalista magyar esett a „népbíróság“ áldozatául. Hatszáztízezer magyart hadifogolyként vagy civil deportáltként hurcoltak Oroszországba, 40.000 nőt becstelenítettek meg, a szellemi elitet kiirtották vagy otthoni rabszolgamunkára fogták, 700.000 felvidéki magyart Csehország belterületére deportáltak, Budapestről pedig deportálták a keresztény középosztály 40.000 tagját.
Az azonnali hatállyal végrehajtandó zsidótalanítással a Sztójay-kormány olyan Augiás istállóba tévedt, amelynek kitakarításához hiányoztak a Herkulesei. A zsidó kereskedések rendeleti úton történt bezárása s ezek árukészletének zár alá helyezése, a gazdasági életbe történt ez a hirtelen beavatkozás, hamarosan éreztette káros hatását az áruforgalomban és a termelésben okozott fennakadásokkal és az adóbevételek kiesésével. Az ily módon keletkezett vákuum betöltésére hiányzott az elégséges szakképzett személyzet. Ilyet Szálasi terve szerint csakis a nemzethű mozgalmaknak élethivatás szerint szervezett tagozataiból a hivatásrendek kiépítése útján lehetett volna kiképezni. Ezek hiányában a bezárt üzletek kiesése csak fokozta a háborús áruhiányt és ezek többnyire szakszerűtlenül tárolt árukészletének megromlása fokozta a nemzeti vagyon pusztulását. Ezek a bajok természetesen a kormányzó németellenes környezetének malmára hajtották a vizet, aláásták a Sztójay-kormány tekintélyét és nagyban hozzájárultak a kormányzó fejvesztett balra kanyarodásához a román átpártolás hírének hatása alatt. Ezek olyan bajok voltak, amelyeket még olyan kitűnő gazdasági szakember, mint Imrédy Béla, a Sztójay-kormány gazdasági csúcsminisztere sem volt képes orvosolni egy, a rendelkezésére álló szervezet hiányában. E helyzetben derült ki, hogy mennyire igaza volt Szálasinak, amidőn nem törődött parlamenti sikerekkel, nem foglalkozott személyi- és párt-intrikákkal, hanem járta az országot, betért az utolsó falu párthelyiségébe is, építette csöndben a szervezeteit, amelyek több ezernyi tisztségviselőjét bámulatos arcismeretével személy szerint emlékezetében őrzött. A szakképzett hivatásrend kereskedelmi szakcsoportja – ha nem is elegendő mértékben – de a legsürgősebb feladatok megoldására alkalmasan tényleg adva voltak a Hungarista Mozgalomnak szakcsoportok szerint is nyilvántartott titkos szervezeteiben, a nemzetségekben. Veesenmayer azonban csökönyösen a régi irányba indult Szálasi izolációjának berlini utasítás szerinti szándékával.
Mi hungaristák Szálasival mozdulatlanul álltunk és diszgusztáltan figyeltük ezt a Veesenmayer személye körüli „jobboldali“ tolongást, amelyben főként azon ellenfeleink tündököltek, akik bennünket vádoltak „guruló márkákkal“, berlini zsolddal. Egészen Romániának augusztus 23-án bekövetkezett átpártolásáig, amely a Sztójay-kormányt megbuktatta, Veesenmayer több eredménytelen kísérletet tett arra, hogy Szálasi alól, alvezéreinek lekenyerezése útján kirántsa a gyékényt. Én egyetlen életben maradt tanúja vagyok annak az öt hungaristának, akiket Vajna, Szőllősi, Kassai, Gergellyel együtt a fenntartás nélküli német vonalat követő Ruszkay (Rantzenberger) bizalmas megbeszélésre nem sokkal március 19. után lakására kéretett. Ruszkay, az ugyancsak az ő felfogását követő Gosztonyi országgyűlési képviselő társaságában fogadott bennünket. – Bekövetkezett az – kezdte Ruszkay – amit mindannyian előre láttunk, és amit mindannyian elkerülni óhajtottunk. A megelőző kormányzat ingadozó magatartása végül is beavatkozásra kényszerítette német szövetségesünket és az adott helyzetben az egyedüli, amit tehetünk, hogy az ország érdekeit a német hatalommal való egyetértésben szolgáljuk. Tudomásotokra hozom, hogy az elsők között voltam, akiket a birodalmi főmegbízott úr kitüntetett bizalmával, hogy véleményemet a kibontakozásról előadjam. Azon, általatok ismert súlyos ellentétektől függetlenül, amelyek közöttem és pártvezetőtök között felmerültek, nem mulasztottam el jelentésemben hangsúlyozni, hogy a Nyilaskeresztes Párt tömegeit nem nélkülözhetjük a Nemzetünket fenyegető bolsevizmus ellen felvonultatandó erők között. Örömmel hozom tudomásotokra, hogy a főmegbízott úr a jelentésemet tudomásul vette és titeket nevezett meg, akiket a Nyilaskeresztes Párt vezetői közül megismerni óhajt. Figyelmeztetlek azonban, hogy az út a főmegbízott úrhoz rajtam vezet keresztül és én az ezzel járó felelősséget csak abban az esetben vállalhatom, ha felszámoljátok a pártotok egyeduralmára vonatkozó eddigi elképzeléseiteket, a Szálasi-diktatúrát, amit minden utcasarkon hirdettek a „Szálasi jön“ és ehhez hasonló feliratokkal. Kötelességemnek tartom erre szíves figyelmeteket felhívni, mert őszintén óhajtom, hogy a Vasgárda sorsát elkerüljétek.
Így szólt a barátságos meghívás, mellünknek szegezett pisztollyal. Köztudomású, hogy a román Vasgárdát az 1940 évi román összeomláskor Antonescu tábornok emberei gépfegyverezték le az SS asszisztenciája mellett és ebből megérthetjük, hogy Ruszkay politikai ambícióinak Antonescu példája felelhetett meg, aminek konzekvenciáit később le is vonta azzal, hogy Szálasinak alkotmányos elismertetése után államfői minőségben hozzáintézett meghívását visszautasította és felcsapott SS generálisnak. A meglepetést követő csendben én válaszoltam. Bajtársias köszönetemet nyilvánítottam, hogy közötte és Szálasi között kirobbant éles összetűzés után is a helyzetnek megfelelő tárgyilagossággal tájékoztatta a főmegbízottat. – Sajnálattal veszem azonban tudomásul – folytattam – hogy te, aki éveken át Pártvezetőnk legbizalmasabb munkatársai közé tartoztál, feltételezed Szálasi Ferencről, hogy a jelen helyzetben diktatórikus hatalomra tör. Szálasi Ferenc legelső nyilvános fellépése óta úgy a nagy nyilvánosság előtt, mint bizalmas munkatársi környezetében ismételten hangsúlyozta, hogy a főhatalmat csakis a Nemzet két szuverén tényezőjének, a magyar nép és a magyar államfő együttes bizalmából óhajtja átvenni, amire a jelen helyzetben legkisebb lehetőség sem nyílik. Nem vagyok ugyan feljogosítva Szálasi nevében beszélni, azt hiszem azonban, hogy a jelen kritikus helyzetben Szálasi nem zárkózna el egy becsületes koalícióban való részvételtől. A főmegbízott úr megtisztelő meghívását jelenteni fogjuk a Pártvezetőnek és döntéséről értesíteni fogunk. Ami pedig a Vasgárdára vonatkozó teljesen felesleges allúziódat illeti, méltóztassál tudomásul venni, hogy nemcsak Szálasi Ferenc, de mi, hívei is éppen úgy tudunk ülni Dachauban, amint megtanultunk ülni Szegeden!
A megbeszélés fagyos udvariasság közepette azzal a megoldással végződött, hogy Ruszkaytól értesítést kapunk a főmegbízott által megállapítandó fogadásról. Az esetet a pénteki vezetői értekezleten jelentettük a Pártvezetőnek. Szálasi nyugodtan végighallgatta jelentésünket és arra utasított, hogy a meghívottak egyenként és írásban jelentsék a meghívás előzményeit és szóról-szóra az ott elhangzottakat. – Egyébként mikorra kéretett magához a főmegbízott? – kérdezte végül. – Holnap déli tizenkettőre! – válaszoltuk. – Holnap 11 órakor kihallgatásra jelentkeztek nálam! – volt a rövid és szabatos utasítása. Másnap percnyi pontossággal formaruhában jelentünk meg Szálasi előtt. Leültetett bennünket és mindössze ennyit mondott; – Döntöttem. A főmegbízott meghívását nem fogadjátok el. Egyedül Szőllősi testvér jelentkezik és bejelenti, hogy Szálasi magának tartja fenn a jogot, hogy híveit a főmegbízottnak bemutassa. Szegény Kassai majdnem az asztal alá esett ijedtében, hogy Szálasi kemény dereka még Hitler földi helytartója előtt sem hajlik meg. Én azonban átöleltem: – Vezérem, ezt vártam Tőled! Követlek!
Forrás:nfhirmondo.blogspot.com
Tovább a cikkre »
