Hetven évvel ezelőtt ezekben a napokban a második világháború egyik legkegyetlenebb csatája dúlt Budapesten. A körülzárt fővárosban a német és magyar csapatok hosszú hetekig vívtak véres és kilátástalan küzdelmet az oroszokkal.
Az 50 napig tartó ostromban harcoló magyar katonák két világhatalom között őrlődtek és csak két rossz közül választhattak. Különösen nagy teher hárult a tiszti karra, hiszen nekik hazájukra tett esküjük mellett a rájuk bízott emberekért is felelősséget kellett vállalniuk.
Személyes döntéseken múlott, hogy hol húzták meg azt a határt, amíg még volt értelme a harcolni. A jó parancsnok ugyanis soha, semmilyen körülmények között sem küldheti vágóhídra a katonáit. Tudnia kell, hogy a mindenkit haza vár valaki. Ha rossz döntést hoz, akkor feleségek maradnak özvegyen és gyermekek nőnek fel apa nélkül.
Dömötör László tüzér főhadnagy, a 201. légvédelmi tüzérosztály ütegparancsnoka hónapokon át védte alakulatával Budapest légterét. 1944. december 25-én azonban a Kamara erdőben található állásai ellen rohamot indítottak az oroszok. A légvédelmi lövegek csöveit vízszintesre állítva közvetlen irányzással lőtték a támadó vörös katonákat. Az állásokat gyalogsági fedezet nélkül azonban így sem lehetett megtartani. Néhány honvéd az életét kockáztatva két ágyút használhatatlanná tudott tenni, a többi azonban orosz zsákmány lett. Ezután a megmaradt legénység parancsnokuk vezetésével a fővárosba vonult vissza.
Ekkor az a parancs érkezett, hogy – bár erre nem kaptak kiképzést, és felszerelésük sem volt – gyalogos katonaként, kell tovább folytatni a harcot. Ez gyakorlatilag a halálos ítéletet jelentet jelentette volna. Dömötör László tiszti karával azonban megállapította, hogy a háború elveszett, a további harc pedig csak teljesen értelmetlen véráldozattal járna, ezért engedélyezte, hogy bakái civil ruhába öltözzenek és hazatérjenek családjukhoz, illetve akinek erre nem volt lehetősége, azt elbujtatta. Ezzel a döntéssel az életét kockáztatta, hiszen parancsmegtagadásért halál járt ekkoriban. De így 61, az ő felelősségére bízott katonának sikerült megmentenie az életét. Ezek a derék tisztek, altisztek, tisztesek és honvédek pedig rendkívül szokatlan módon, Pest füstölgő romjain napra pontosan hetven éve tollat ragadtak és egy levélben köszönték meg parancsnokuk emberségét.
Hetven év távlatában talán már minden magyar büszke lehet Dömötör László főhadnagyra, én különösen azért is, mert a nagyapám volt.
Álljon itt örök emlékül a katonái által hetven éve papírra vetett levél, hátoldalán aláírásaikkal:
Jurenkó Ferenc
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
