A szeptember egy kis január, túl az év felén. Újra araszolunk a dugóban, újfent megfogadtunk – ki-ki vérmérséklete szerint – valami fontosat, jobbat, hogy aztán pár hónappal később, januárban feltegyük magunknak ugyanezeket a kérdéseket.
Ahogy idősebbek leszünk – előbb húsz, aztán huszonöt, majd a harminc év – egyre többször tör ránk az egyedüllét roppant szabadsága, vagyis annak minden terhe. Mert bár a szeptember az újrakezdésé kellene, hogy legyen, valójában a rendszerváltás permanens szétesésének korosztálya(i) számára az ősz első hónapja semmiben sem különb az év többi részétől. Legeljebb egy picit többet dolgozunk.
De miért is, de minek is?
Elidőztünk a huszonévek önfeledt felelőtlenségében, szorgalmas munkával hitettük el magunkkal: felnőttek vagyunk, holott elképzelésünk sincs arról, hogyan töltsük meg az életünket, ha nem is tartalommal, de legalább egy kis értelemmel. És igen, harmincasként, negyvenesként sokunk semmivel sem él különb életet, mint azt tette huszonegykét évesen az egyetemi kocsma félhomályos sötétségében, világmegváltó hangulatában, az időből kiesve.
Bővebben!
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
