A vb-győztes Németország újra lázban ég. A heves indulatok viszont csak látszólag folynak a fociról vagy hogy a győztesnek hogyan illik viselkednie. A valódi vita a német nemzeti öntudatról szól, amely eddig – szerencsére – nyerésre áll.
Talán nincs olyan, aki ne hallott volna Kloséék nagy port kavart ünnepi táncáról. Kedden közel egymillió ember gyűlt össze Berlinben a Brandenburgi kapunál, hogy kifejezzék hálájukat és rajongásukat nemzeti futballválogatottjuk előtt, amely 24 év után tönkreverve a világot, briliáns játékkal elhozta a trófeát Rio de Janeiróból. A fogadásra a játékosok kis műsorszámokkal készültek, a Klose, Götze, Schürrle, Mustafi, Weidenfeller, Kroos hatosfogat pedig így ünnepelt:
A németországi sajtó véleményvezérei azonnal rátenyereltek a piros gombra, és beindultak a szirénák rasszizmusról, sportszerűtlen magatartásról, az argentinok nemzeti büszkeségének megsértéséről, a német felsőbbrendűségi érzés (!) és nagyhatalmi vágy propagálásáról. Az óvatosabb kommentárok felrótták, hogy kár volt ilyen buta öngóllal a végén elrontani az egyébként példamutató, sportszerű német válogatott szereplését.
A rasszista kártyának azonban megvan a maga szabályrendszere. A vitába második hullámban bekapcsolódók már nem azt vitatják, hogy „belefért-e” a németek tánca a felfokozott hangulatú ünneplésbe, hanem megfelelési kényszerből vezérelt túlbuzgó igyekezettel próbálják lesikálni a billogot: túlzás rasszizmusról beszélni, a műsorszám valószínűleg „alkoholos befolyásoltság alatt született”. A magyarázkodásba beszáll a futballszövetség elnöke és a válogatott menedzsere is, a mértékadó sajtó vezérpublicistái pedig nagyokat sóhajtva lóbálják a rasszizmus bunkósbotját: mi próbáltunk benneteket toleráns, nyitott szellemiségű csapatnak bemutatni, de ti ezt eljátszottátok.
Az a németországi sajtó mondja ezt, amely olyannyira toleráns volt, hogy egy nappal a vb-döntő után hajtóvadászatot indított annak kiderítésére, „hogy a pokolba lehetséges”, hogy a pályára befutó játékosokat nem mutatták a közvetítésben, viszont a naplementébe burkolózott Jézus-szobrot több másodpercig kellett bámulnia a tévénézőknek.
A rasszizmus furkósbotját forgató idiótáknak nem jut eszébe, hogy ennek a Nationalelfnek tagja Klose, Özil és Boateng is. És nem csak tagja, hanem megbecsült, elismert játékosa, sok német bevándorló gyerek szemében hős. Német hős.
Persze minden sajtófőnök és vezérpublicista tudja ezt, ennek ellenére az ügyet felfújják, a lényeg, hogy ne a német válogatott sikeréről szóljanak a híradások, hanem a vádakról, a magyarázkodásról, a lehajtott fejekről.
Mert miről is szólt a gauchó-tánc?
Nem az argentinok lenézéséről, még csak nem is az argentin válogatott megszégyenítéséről. Aki nem csak nézi, hanem látja is ezt a videót, az nem tudja nem észrevenni a szemekben a csillogást, amikor kihúzott derékkal, felegyenesedve, büszkén egyszerre azt kiáltják: „Így mennek a németek! A németek így mennek!”
Nem véletlenül született ez a rigmus: ezek a srácok tényleg így szeretnének járni. És pontosan tudják, hogy nem járhatnak így, kerek 70 éve nem. A hitleri Birodalom összeomlása óta Németországban csak lehajtott fővel, naponta háromszor elnézést kérve a Holokauszt borzalmaiért lehet menni, és ha valaki egy német zászlót akar bevinni a stadionba, hogy kedvenc csapatát éltesse, magyarázkodnia kell, hogy ezt nem rasszizmusból teszi.
A mostani Nationalelf – a származási különbözőségek ellenére – ízig-vérig német válogatott, nem csak a saját neveltetés miatt, hanem szellemiségben, gondolkozásban. Egy túl régen meghajlott nemzeti gerinc első kiegyenesítői ők, szándékosan vagy teljesen tudat alatt ezt üzenik honfitársaiknak a téren és a tévék előtt.
Bármennyire erős az ellenszél, vannak, akik kiállnak mellettük, sőt, ellentámadásba mennek át. Egy képzeletbeli futballpályán most őrületes hajsza folyik a német nemzeti öntudat visszaszerzéséért, egy rég elveszettnek hitt meccs megfordításáért. Bízzunk benne, hogy olyan sikeres lesz, mint a mostani világbajnokság.
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
